Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1911-1912-iki tanévre

31. 230. 1.) is lerajzolt egy pár darabja : halformájára képzett kanalak, nyitott tenyérben az ujjak között tartott sótartó. Ennek okát én abban a sajátságos jelenségben látom, mely általában jellemzője a magyar psychikus életnek, a magyar kultúrának. A magyar néplélek elszakadt •ősi primitiv forrásaitól. A természetes fejlődést hirtelen elvágtak s a magyar lélek idegen kultúrának jutott levegőjébe, a mely nem fűződött, nem kapcsolódott szervesen az addig való állapotok után. Annak a jelenségnek pedig, hogy a kultúra fejlődésével fogyatkozik az assimilatio intensitasa s ennek következtében forma-teremtő ereje, •szintén megvan az oka. A megfigyelésnek tüzetesebbé érése kevesebb hézagot hagy. A gondolkodásnak, az értelmi megismerésnek erőrejutása meg megakasztja a túlságosan áradó képzetassociatiót; a mi associatióink nem olyan játsziak és csapongók, mint a gyermekben vagy a primitivebb emberben, a kinek még sokkal érzékibb az élete. Érdekeltségünk is megcsökkenik, képzeteink s associatióink nem vágnak úgy elevenbe. Együttjár ezzel bizonyos kényességnek kifejlődése bennünk a czélszerűség megítélésében. Nem szívesen veszszük a szükséges formán (Werkform) ejtett erőszakot. Az emberben bizonyos psychologiai érzék lappang. Sejtjük vagy érezzük, vagy valahogy átéljük a psychikus összefüggéseket. Megértjük a művészt. A közönséges emberértésben is már ez az érzékünk hatásos. Nagyon észreveszszük hát és nyugtalansággal fogadjuk, ha valahol erőszak zavarodik a psychikus összefüggésekbe. Ezért kívánjuk meg műtárgyakon az igazságot, ezért tetszik nekünk az anyaghűség s ezért visszatetsző az anyagon ejtett erőszak. Ugyanígy vagyunk a rendeltetéssel. Szék, a melyre nem lehet leülni, nem nyerheti meg tetszésünket. Ez a psychologiai érzékünk minél jobban kifejlődik, annál inkább elfordulunk a formáknak assimilatióval való alakításától, hogy tetszésünkkel inkább azokat a. formákat becsüljük meg, melyekben az említett psychikus összefüggések imitativ alakok nélkül, tisztán csak projectiv forrnák nyelvén nyilatkoznak meg. Legelőször a tárgy egészét alakító assimilatio vész el. Nagyobb holmi már a primitiv fokokon is nehezebben assimilálódik, mint a kisebb tárgyak. Kisebb tárgyakon tartósabb is az assimilatio, különösen pedig akkor, ha az a kisebb tárgy valahogy maga is műformának áll szolgálatába, diszítménynyé lesz. Hogy például a szeg akkor, a mikor súlyt vetnek rá, hogy a szegelés ornamentummá váljék, növénynek, például rózsának formájára assimiláltatik, még késő korokban, sőt még ma is látható. Ugyanez tapasztalható szintén még a modern időkben is az ékszeren. A hogy az assimilatio kisebb holmin jobban érvényesül és tartósabb, mint nagyobb tárgyakon, azonképpen a részleteken is gyakoribb, meg tartósabb, mint az egészen. Erre különben már felhívtuk a figyelmet. Az oka mindkét" jelenségnek az, hogy az a játékos elszöra-