Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

ragok z-je miatt lett volna i-vé, a mi a pl. 2. sz.-ben nem történhetett meg. Azonban Paul e nézete, legalább a mellékszótagok e > i változására vonatkozólag már elavult. Manap itt spontán hangváltozást veszünk fel; mindamellett ennek az idg e hangnak ép oly hatása lehetett, mint az o-tövű főnevek gen. sg.-ban, az es végzet e-jét megtartó idg. végvocalisnak: o-nak (-so.) Egy másik, evvel épen ellentétes nehézség pedig az imperativus sg. 2. sz. ófn és ósz umlautja. Itt a germ, időben inducáló hang nem is létezett már, mert a *ghebhe alakok e-je a szó végén igen korán, még az umlaut beállta előtt már az ősgerm-ban rendszerűen eltűnt. — De ép azért könnyen megoldható e nehézség, mert ezen umlautos imper. sg. 2. sz. a többi g e r m.-b an nem ismeretes, ezen két nyelvjárásban pedig egyszerűen újítás ; ez tehát nem is közös germ, umlaut, így Streitberg (Urg. Gr. 223. §), H. Paul (Beitr. VI. 79, 80. o.) analogikus hatásból magyarázza, az ind. praes. sg. 2. sz. után: «das i musste zunächst aus der 2. sg. ind. eingedrungen sein». Még azt is ellenvethetnők nézetünknek, hogy akkor az igegyökér végén miért nincs grammatikai mássalhangzócsere a sg. 2., 3. sz.-ben. Itt germ, zöngétlen spiránsoknak a themavocalis előtt zöngéssé kellett volna válniok. Azonban tekintve, hogy a gramm, csere az analogikus kiegyenlítés folytán mennyire ritkává lett még praet. opt., plur.-ban is, egész természetesnek fogjuk találni, hogy ez e két szem.-ben is így van. Kora volna még levonnunk a föntebbi fejtegetésekből azt a következtetést, hogy a 2. és 3. szem.-ü sg. praes. ind. umlautjai (gibis, feris) regressivitásának oka tehát az, hogy az idg. szóhangsúly az inducáló i (= idg. ë) hangon volt. Ezt a következtetést csak akkor fogjuk levonni, ha a többi inducáló i-hangról is kimutattuk, hogy az idg.-ban a szóhangsúlyt viselték. (»8. Tekintve most ezen e/o igék nagy számát a germ.-ban, be fogjuk látni, hogy az idg. e. germ, i themavocalis hangsúlyossága folytán a regressiv magánhangzó-assimiláció, vagyis az umlaut hatalmas kiterjedésben léphetett fel mindjárt az ősgermánban. Ideszámítandók a III-tól a VI. ablaut-sorig az összes germán erős igék, ha nem is tiszta praesenstövek, vagyis ha van is valami praesensformánsuk. Ide számítom tehát nemcsak az e gvökérvocalissal, hanem az a gvökérvocalissal bíró erős igéket is, mint faran, mert ezek is mutatják a germ, i-umlautot a sg. 2. 3. sz.-ben. Bár ezen igék umlautja jóval későbbi, mint az e > i változás, mégis közös germánnak kell tekintenünk. Ha maga az umlaut kifejlődése az egyes nyelvek külön életébe esik is, annak megindítása bizonyosan a gerrn. időbe nyúlik vissza. (Streitberg, Urgerm. Gramm. 94. §. 3.) «Im germanischen wird ein haupttoniger Vokal durch folgendes i und j palatalisiert. ^'-Umlaut). Am frühesten ist der Wandel von a zu 21