Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

hangsúlyosokkal. Mindamellett, mondja Streitberg, (Urgerm. Gramm. 291. o.) az ősgerm.-ban ezen alosztálynak nagyon elterjedtnek kellett lennie, mert nagyon befolyásolta a személyragokat. A gót és nyug.-germ. ind. praes. sg, 2. és legnagyobbrészt a 8. sz. ragja is ősgerm. zöngétlen {s; J>.) végű személyragokra vallanak. Az agsz. és ósz d ugyanis germ. />nek felel meg. Ez pedig a Verner-féle törvény szerint mutatja, hogy a közvetlen előttük levő szótaghordozó vocalis hangsúlyos volt. (Streitberg Urg. Gr. 291. o.) Épígy Kluge (Vorgeschichte

2 196. §.) «ags id, ed aus urgerm. épi», továbbá «Der Spirant is tönend gewesen nach an. -r, tonlos nach ahd -is, ags. -es». Ezek mind a mellett bizonyítanak, hogy a germ, accentus megszilárdulása előtt, a thematikus — erős igék ind. praes. sg. 2. és 3. személyének szóhangsúlya, még a gyökérhangsúlyosoknál is, a themavocalison nyugodott Hogy az északi germ.-ban a praes. ind. sg. 2. és 3. személyének ragja zöngés hang, ez nem bizonyít ellenünk; először is megjegyezzük, hogy e rag csak 2. sz.-ű rag (s > z > r), mely a 3. sz.-ü alakokat analogiásan kiszorította. Az óészaki sg. 2. sz.-ének zöngés ragjában pedig a gyökérhangsúlyosok ragját látjuk, melyekről nem azt állítjuk, hogy a germ.-ban nem léteztek volna ; azonban az összes keleti és nyugoti germ, nyelvekben a k é p z ő hangsúlyosok alakjai lettek uralkodóvá, míg az óészakiban csak egy szem.-re, a sg. 2. sz.-re vonatkozólag a gyöké r hangsúlyosok-é. Különben hogy ez a zöngés rag (z > r) mennyire egyedül álló, mutatja maga az óészaki nyelv, melynek sg. 3. sz.-ében, a többi germ, nyelvekkel egyértelműen zöngétlen ragja volt (P), mint a runa-folirásokból kitűnt: bariutip, gerip. (Streitberg Urg. gr. 320. o. 211. §.) Bár Noreen (Altnord. Gramm. I

3 217, 2) ezt a p hangot régibb d-bői eredezteti, de kevés bizonyító példával. A them a vocalis hangsúlyos voltából könnyen érthetők a gót zöngétlen ragok, s egyáltalán nem szükséges itt külön gót szóvégi törvényre, auslautgesetzre hivatkozni és nem szükséges az ófn sg. 2. sz. zöngétlen s-ragját sem oly bonyolult módon magyarázni, mint Paul teszi (P. Br. B. VI. 548. és 549. o.) Az ófn-^-re pedig ugyanaz a megjegyzésünk, a mi az óé 2. sz. zöngés hangjára, itt is a gyökérhangsúlyosok alakja őriződött meg. 66. Hogy pedig épen a sg. 2., 3. sz.-ben lett uralkodóvá a képzőhangsúlyosok ragja és szóhangsúlyozási módja, az az Ősidg. állapotból érthető. Streitberg és Hirt ugyanis azon nézeten vannak, hogy a kétféle e/o osztály valószínűleg az ősidg.-ban változóhangsúlylyal biró közös osztályból vált ketté. Streit lté r g (Urg. Gr. 289. o.) «Man hat mehrfach die Vermutung ausgesprochen, dass diese beiden Klassen aus einer einzigen mit wechselndem Akzent hervorgegangen seien. Es ist das