Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

nálisaknak veszi és Burgmannal szemben a deverbalis -?o-képzéseket csak a verbális és nominális gyökerek gyakori közösségéből fejlődötteknek tekinti. A deverbális -io képzések — szerinte — az idg-ban a gyökeret hangsúlyozták; de ezen idg deverbalis képzéseknek Hirt szerint a germ.-ban épen csak nyomai vannak meg. Az eredetében pedig denominális, a germ.-ban is elterjedt ?o-képzések hangsúlyáról összefoglalóan így szól (113. §.) : «Doch werden auch hier die Verhältnisse am klarsten, wenn man die Betonung des Suffixes als ursprünglich ansieht». Streitberg ezen tövek semlegeseinek képzőhangsúlyáról mint kétségtelen tényről (Urg. Gr. 146. §. anm. 3.) szól: «Got. reilá, ae. ríce sind auf urgerm. *rïkion zurückzuführen. Als das -o der dritten Silbe schwand, übertrug es Akzent und Quantität auf den vorausgehenden Vokal». A gót hairdeis-féle hosszú gyökerűekről id. mű 173. §-ban pedig ehhez hasonlóan nyilatkozik: «Die älteste uns erreichbare Grundform des Ausgangs dürfte zweisilbiges -ios gewesen sein» ; szerinte tehát ezen alakoknál is az -i elem volt a hangsúlyos, mint a tővég ékozéséböl látszik. De ezen legősibb alak állott nemcsak hosszú, hanem rövid gyökerek mögött is az ősidg.-ban, mint azt Sievers előbb idézett szavaiból tudjuk: «daher bleiben ia, ua im ersten Falle (t. i. hosszú gyökér után) zweisilbig, im zweiten (t. i. rövid bázis után) werden sie einsilbig». Újra kiemeljük, hogy ezen szavakban bennrejlik azon magától értetődő fölfogás, hogy eredetileg mindkét esetben a képző kétszótagú, v. is az i vocalikus volt; hosszúság után ez megmaradt, rövidség után egytagúvá lesznek (werden sie) az io / uo elemek, v. is az i, u consonantikussá lesz. Streitberg reconstruált -íos alakja közös ősidg képzője a rövid és hosszú gyökerű germ, jo / io töveknek; tehát az i(j) eleme e képzőnek az ősidg.-ban hangsúlyos volt mind a hosszú, mind a rövid bázisok mögött. Ugy hiszem, ezek után kimondhatjuk, hogy a germ, ie / io tövek is az idg-ban nem a szó gyökerét, hanem a képzőt hangsúlyozták, mégpedig annak -i-elemét, a mely az ősgerm.-ban részint mássalhangzóvá lett, részint egészen eltűnt. Bebizonyult tehát ez esetben is az umlautot inducáló i(j)-elem idg hangsúlyos volta. Í)2. NB. : Az úfn -er, kfn aere, ere, ófn ari, ári umlautja analógia útján magyarázandó. A germ. ill. nyug. és északi germ, i általában umlautot okozott, így ezen ári ârio, idegen, latin eredetű suffixum idegen i hangja is umlautot okozott, mely umlaut több esetben a képző első vocalisától a tőhangzóra is átment (Sütt

erlin: Nom. Ag. im Germ. 77. o.) : ahd.: burg ari > bürgere > bürg er ; — ófn loufari, újf Läufer; ófn huotari, újfn Hüter; — jag ari, újfn jäger ; ófn suntari, újfn Sünder; — tanzari, újfn Tänzer; — trag ari-Träger; — toufari-Täufer ; ófn troumari-Träumer etc.