Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A germ. i-umlaut egyes esetei az idg szóhangsúly szempontjából

Igaz, hogy a történeti germ, nyelvek a p r a e t. opt.-ban is a képző gyönge fokát (i) mutatják. De ez nem volt mindig így. Az ősgerm.-ban ugyanis a szóhangsúlyos -ié volt a praet. opt. egyes számának képzője. Csak a germ, hangsúlynak a tőszótagra való eltolódásával és ennek ottani megszilárdulásával jelenik meg a képző í-foka. Streitberg szerint ezen egyesszámú i-fok a többesből ment volna át az egyesbe : «Was das Suffix anlangt, so ist die Schwundstufe -?' durchs ganze paradigma durchgedrungen.» Azonban ez egyessz. i épúgy származhatott az ïé-bô\ is összevonás útján. Streitberg (Urg. Gr. 225 B) így reconstruálja ezen ősgerm athem atikus optativust: «Von der Wurzel: dhé lautet der Optativ: Sing. 1. *dhiem, 2. *dhies, 3. *dhjet; Plur. 1. *dhimén, 2. *dhité, 3. +dhjént. Mit Durchführung der Schwundstufe findet man ihn im Optativ der schwachen Praeterita wieder, die genau so flektieren wie die Perfektoptative der starken Verba.» A germ, praet. opt. tárgyalásának befejezéseképen pedig külön kiterjeszkedik a hangsúlyra és az összes alakokban a véghangsúly mellett dönt: «Was die Stellung des Wortaccentes betrifft, so beweist die Konsonantenentwickelung, dass Endbetonung herrschte.» « trotzdem gar keine andere Möglichkeit besteht, als dass die Endsilbe den Wortaccent getragen hat.» Ez a véghangsúly pedig az egyesszámra vonatkozólag az opt. képzőjének hangsúlyát jelenti, mert az ősgerm. opt.nak, nem elsőrendű (absolut, primär -mi, -si, -ti stb.) személyragjai vannak, hanem másodlagosak (coniunct, secundär -m, -s, -t.). Hirt (Idg Acc. 178. o.) is teljesen e nézeten van: «Im Optativ (Perfecti) herrscht im Indischen regelrechte E n d-betonung entsprechend treten im Optativ des Germanischen Verbums die tönenden Spiranten auf: ahd zugi, zugis, zugi, zugim zugit, zugin

». 78. A praet. optativusára vonatkozó fejtegetéseinket ezek után röviden így foglalhatjuk össze: a germ, hangsúly megszilárdulása előtt, tehát az ősgerm. időben a praet. opt. egyesszámának képzője viselte a szóhangsúlyt, a tőhangzó a többesben sem volt erős hangsúlyú. E hangsúlyozási mód lehetett itt is egyik oka az umlaut regressiv voltának, mint az igék praes. ind. sg. 2., 3. személyénél. Bár aránylag sokkal későbbi az umlaut lefolyása, mint az idg hangsúlynak a germ, tőszótagon való megszilárdulása, mégsem szabad kizártnak tekinteni az idg hangsúly és az umlaut regressiv volta közti okozati összefüggést; hisz épen az umlaut történetében látjuk nyilvánulni azt a jelenséget és tényt, hogy az ok látszólagosan már régen megszűnt, mikor az okozat létrejön. Az ófn i már régen átment -e-be, mikor az általa inducált umlaut föllépett. Nem tartom szükségesnek ezen erős praet. opt. összes germ, eseteit