Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

A magyar magánhangzóilleszkedés és a germ, umlaut ellentétes iránya

46. Ez a tény is, hogy a finn-ugor i a hasonulásra nézve közömbös, a germán pedig legkevésbbé az, azt mutatja, hogy az assimilatió magyarázatában, okának keresésében egyáltalán nem elegendő pusztán lélektani térre szorítkozni. Mert a lélektan egyáltalán nem képes még azt sem megfejteni, hogy egyik esetben miért lép föl a hasonulás, másik esetben miért nem. Hisz a szomszédos hangok képzettársulása mindig megvan. Az említett probléma megoldására csak a hangphysiológia vállalkozhatik, mely a hangképzés összes tényezőit kutatván, meglelheti annak okát is, miért lép föl bizonyos esetekben az assimilatió (így a germ, i (j) hang szomszédságában) és miért nincs hasonulás más esetekben (így a finn-ugor i szomszédságában). 47. Láttuk, hogy a germ, magánhangzóilleszkedés rendesen ellenkező irányú a magyarral. Kiemelendő, hogy csak rendesen,, mert hisz a magyar magánhangzóilleszkedés hátraható irányára is van elegendő példánk. Lásd erre vonatkozólag Szabó Sándor (A magyar magánhangzóilleszkedés. Budapest, 1902. 21., 22., .23. o.), továbbá Balassa József: Hátraható hangzóilleszkedés (Nyelvőr. 16. 435. o.). Igen elhibázott, szinte mosolygásra indító az olyan nézet, hogy a hátraható hasonulás inkább kulturnépek nyelvében, míg az előreható kevésbbé müveit népek nyelvében szerepel. Ez az első tekintetre idétlen vélemény Böthlinghnél (Jenaer Literaturzeitung, 1874. 767. o.) lép föl először és még Wundtnál is igen sok helyen ráakadhatni. (Die Sprache

2 I. 417., 423., 424., 431.) Azt hiszem, a germán nép nem volt még kulturnép, midőn nyelvében már régesrégen megvolt a regressiv assimilatió, viszont a magyar nyelv megtartja majd a magánhangzók általánosan előreható hasonítását akkor is, ha az azt beszélő nép a legmagasabb művelődésre emelkedik. Különben sem áll az — a mint már mondottuk •— hogy a magyarban csak előreható hasonítás léteznék, elég gyakori a visszaható,, a «kultúrnépek regressiv» hasonítása is; mégpedig nemcsak a mássalhangzók, hanem a magánhangzók assimilatiója terén is: a népnyelvben Jcupecz helyett Icöpecz (Nyőr. V. 572.), góré h. göré (Nyőr. VIII. 333.),rostély h. rosté (Nyőr. XIII. 39.) alakokra találunk; ezek a visszaható hasonítás mellett bizonyítanak. Avagy kölcsönszavaink magánhangzói, alkalmazkodva a magyar hangrendhez, igen gyakran visszaható assimilatiót mutatnak : így a HB-beli milaszt > malaszt vagy plêva > polyva, perina > párna, prêlog > parlag, nevolja > nyavalya, gliva > golyva, creslo > csoroszlya, creda > csorda, celjadu > család; ezen mélyhangú hátraható illeszkedés mellett számos példánk van a magashangú hátraható illeszkedésre is, a következő szlávból vett kölcsönszavainkban : grablje > gereblye; obêd > ebéd, ocitu > eczet; jagujed > jegenye; ostinu > ösztön; rozdije > rözse. Számtalan példát találunk erre a németből vett kölcsönszavainknál is (1. Lumtzer-Melich : Deutsche Lehnwörter in der ungarischen-