Dr. Zoltvány Irén: A Pannonhalmi Főapátsági Főiskola évkönyve az 1910-1911-iki tanévre

rútunk a jelen emberi életnek, nem is mondjuk vagy hiszszük jónak azt, a minek a haszna csak a földi lét határáig tart.

1 Tehát sem az ősök dicsőségét, sem a testi erőt, sem az alakot, sem a nagyságot, sem a hivatalokat, melyeket világéletünkben elérhetünk, magát a királyságot sem, sőt bármi néven nevezendő emberi dolgot nagynak vagy kívánatraméltónak nem tartunk, nem nézünk bámulattal birtokosaikra, hanem messzebbre irányítjuk reményünket, még pedig olvformán, hogy minden cselekedetünket egy másik életre való előkészület gyanánt végezzük. A mi tehát hasznos az említett czélra, azt teljes erőnkből szeretni- s keresnivalónak mondjuk ; de a mi nem oda tartozik, azt, mint értéktelent, mellőzzük. Hogy pedig melyik az az élet, hol és mikép kell eltölteni, az részint nagyobb jelentőségű, semhogy részletezését jelen fejtegetésünk megengedné, részint azoknak a kötelessége meghallani és felfogni, a kik nálatok már előrehaladottabbak.

2 Közbevetőleg csak annyit mondhatok, s ez elégséges bizonyság legyen : hogy ha valaki minden boldogságot, a mely az emberiség teremtése óta volt, elméjébe szed és egybefoglal (v. nyelvével vagy szóban összeszedve egybefoglal), azt mind nem. találja a szóban levő javak legcsekélvebbikével sem fölérőnek; ellenkezőleg valasvalamennyinél, a mi csak létezik a földön, sokkal alantibbnak találja értékre azt is, a mi ott a legcsekélyebb, — ép úgy, miként az árnyék vagy álomkép hátrább való a valódi dolgoknál, vagy hogy még alkalmasabb példával szolgáljunk, a mennyivel értékesebb a lélek mindenki előtt, annyival múlja felül az egyik élet a másikat. Erre vezérelnek bennünket a szent könyvek, megértetve velünk a titkokat.

3 A meddig t. i. korunk miatt azok mélységes értelmét felfogni nem birjuk, másnemű, de azért nem teljesen elütő tanulmányokban gyakoroljuk előzetesen lelki szemünket, mint afféle árnyék- és tükör-képeken, utánozva azokat, a kik hadi pályára lépve gyakorlatokat végeznek, hogy kézügyességben s fegyvertánczban kiképezvén magokat, nyilvános viadalban is fölléphessenek s hasznát vegyék ebbeli gyakorlottságuknak. Nekünk is azt kell tartanunk, hogy a legfontosabb bajvívás áll előttünk, melynek érdekében mindent el kell követnünk s erőnk szerint munkálkodnunk. Erre való előkészületül nemcsak a költőkkel, hanem a törté1 Ugyanily formában jelzi álláspontját Szent Ambrus is a maga erkölcstanában, a természetes erkölcstannal szemben. A keresztény ember cselekedetében a végső czél (obiectum formale) : Isten dicsősége ; emitt csak a földi jólét. 2 Már a bevezetésben érintettük, hogy a keleti egyházban ezidétt a keresztséget sokan későbbre halasztották, miután a keresztény igazságoknak mélyebb ismeretére szert tettek. 3 Az aporrhéta, vagy arcana fidei, a melyeket az időben a keresztények is csak későn tudtak meg. Ezen alapult a «disciplina arcani» is.