Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

csanádi Szűz Mária-apátság javait a csanádi püspökség vette birtokába, a monostort és a templomot pedig a ferencesek. Hasonló veszedelem fenyegette 1465-ben a Szt István alapította életerős Pécsváradot is. A Mátyástól előterjesztett tervet azonban II. Pál nem helyeselte s így Pécsvárad nem enyészett el a zágrábi püspökség birtokai között. Más apátságok javaival káptalanokat kívántak megalapozni vagy megszilárdítani. Tudjuk, Vitéz János váradi püspök korában a tényekkel meg nem egyező módon írta Rómába, hogy a szentjobbi apátság „úgyszólván elpusztult" s annak birtokaiból Váradon társas káptalant lehetne szervezni. Ez a terve azonban éppúgy nem sikerült, mint Kemesei Pál aradi préposté sem, aki 1464-ben úgy informálta a szentszéket, hogy a bulcsi apátság épületei a török támadások következtében leégtek, konventje megszűnt, az apát pedig nem tudja beszedni tizedeit. Ezért célszerű volna azt az aradi prépostsággal egyesíteni. Hogy milyen volt akkor a tényleges helyzet, nem tudjuk, de való, hogy a monostornak még 1497-ben is volt apátja, perjele, alperjele, házgondnoka és más szerzetese is. Az aradi prépostsággal való egyesítése akkor még nem is történt meg, csupán a XVI. század közepén. Hasonló sorsot szántak a század folyamán sok életerőt mutató Bátának is. Amikor 1456-ban a budai Boldogasszony egyházát társas káptalanná akarták átszervezni, V. László arra kérte V. Miklóst, hogy erre a célra bocsássa rendelkezésükre a bátai apátságot, illetőleg annak javadalmát. A pápa azonban a megejtett vizsgálat alapján nem volt hajlandó föláldozni Bátát. Az elárvult Mogyoród — Mátyás kívánságára — sajnos a budai prépostságé lett 1481-ben, Kávát pedig a budai városplebánia kapta meg 1495-ben. A káptalani intézmény elhalása s az országgyűlés tehetetlensége folytán a romlás tovább tart A XV. század, illetőleg annak vezető társadalma az „elvilágiasodás" jegyében élt s ez az irányzat érvényesült az egyháziak és a szerzetesek életében is. A magyar bencések szerencséjé volt, hogy a XIV. század közepén kialakították azt a káptalani intézményt, mely nagyszerű eredményeket hozott, s melyek hatása a XV. században is sokáig érződött — mindaddig, amíg a folyton erősödő kommenda-intézmény meg nem bénította, meg nem szüntette működését. Amikor a XIV. század végére Pannonhalma élére Marczali Dózsa Miklós ferences kommendátor került, a második legré42* 659