Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

megsemmisíteni. Közvetlenül megtámadni ugyan nem állt módjában, kerülő úton mégis nagy eredményt ért el. Űgy vélte, hogy az apáti, a vezetői állást kell megfosztani azoktól az elemektől, melyek azt annyira kívánatossá tették a nem aszketikus, nem szerzetesi fölfogású egyének előtt. Ennek a jó ügynek az érdekében szükségesnek tartotta a Regula egyes rendelkezéseinek a megváltoztatását, amire egyébként Cluny s a XI— XIV. századi olasz reformkongregációk is szolgáltattak példát. A legfőbb módosítás az. volt, hogy a kongregációhoz tartozó kolostorok apátai és egyéb tisztségviselői csupán egy évig vezethették hivatalukat — működésüket azonban eközben is ellenőrizték. A kongregáció alkotmánya demokratikus szellemben centralizálta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat. A legfőbb szerv az évente ülésező káptalan lett, melyen a konventek apátja és egy-egy választott tagja, a „conventualis" vett részt. A káptalan elnököt s 9 tagból álló kormányt, „definitorium"-ot választott, melyből 6 az apátok, 3 a conventualisok közül került ki. Ez „a tízek tanácsa" intézte egy-egy éven belül a legfontosabb ügyeket: az nevezte ki a vizitátorokat, az egyes kolostorok apátait s egyéb állások betöltőit. Űjabb kolostorok fölvételéről, a kongregáció egységes életformájáról s annak részleteiről a káptalan döntött. Azt viszont, hogv az egyes kolostorok a hozott határozatokat miként valósították meg, a vizitátor ok vizsgálták fölül, s arról jelentést tettek a káptalannak. A novíciusok az illetékes vizitátor, a helyi apát és a konvent hozzájárulása után a kongregációnak tettek fogadalmat s ezért megfelelő ok és cél esetén szabadon lehetett őket helyezni a kongregáció különböző kolostoraiba. Nagy sikert jelentett Barbo törekvése számára, amikor IV. Jenő 1434-ben biztosította a kongregációt, hogy a hozzá csatlakozott kolostorok nem adhatók kommendába. Az általános szabálytól eltérően az alapító apát ugyan hosszú időn át vezette a kongregációt, melynek tagjai élete végéig szerették volna élükön látni — Barbo 1437-ben mégis lemondott az irányításról. S mivel IV. Jenő ugyanakkor trevisói püspöknek nevezte ki, el is hagyta Paduát. A szellemi-lelki kapcsolatot azonban haláláig fönntartotta a kongregációval, ami 1443-ban az annak keretébe tartozó velencei S. Giorgio-ban érte utol, ahonnét holttestét Páduába vitték és a Szt Jusztinában temették el. A kongregáció már Barbo távozásakor 18 kolostorból s 3—4 száz szerzetesből állott s gyarapodása tovább is, még a XVI. században is tartott s Itália egész területén voltak apátságai. A -617