Szent Benedek fiainak világtörténete II. kötet

VII. Fejezet - A kommenda-rendszer és a kongregációk kifejlődése; a protestantizmus és a török pusztítás a reneszánsz korában

a gyakorlatban mégis az történt, hogy sok előkelő világi pap kommendátorként került apátságok élére. A francia bencés szerzetesség pusztulásának szomorú jelenségei azok a dicső múlttal rendelkező apátságok, melyek a XVI. század közepe táján káptalanokká alakultak át s ezáltal megszűntek bencés intézmények lenni. Ez történt 1535-ben a limogesi St Martial, 1537-ben Vezelay és Conques, 1538-ban St Gilles, 1557-ben Macon, 1561-ben Aurillac, 1566-ban Moissac kolostorával. S ugyanakkor kb. 10 székesegyházi konvent is megszüntette bencés jellegét. A korszakunk végére kialakult viszonyoknak egyik jellegzetes képviselője s egyik legismertebb gúnyoló j a Rabelais Ferenc volt (t 1553). Maillezaisban bencés, Ligugében a kommendátor titkára lett, 1528 körül a párizsi egyetemre került s eközben a St Denis-apátság kollégiumában lakott. A szerzetesi fegyelmet nem tűrő viselkedése miatt azonban onnét távoznia kellett s hamarosan rendjét is elhagyta, amiért exkommunikációba esett. Miután az alól a pápától fölmentést kapott, 1536-ban a St Maurdes-Fossés-apátság tagja lett. Mivel az csakhamar átalakult káptalanná, Rabelais is kanonoknak tekintette magát, noha az 1532-ben adott pápai engedély őreá nem vonatkozott. Rabelais az 1500 körül Franciaországba átplántált olasz reneszánsz eszméit alakította ki magában s azokat igyekezett terjeszteni műveiben. Igazi „uomo singolare", erős egyéniség volt, volt, aki nem tudott elhelyezkedni a bencés élet szűk keretei közt. Legfőbb eszménynek a szabadságot, a kötetlenséget tekintette. Mint valódi „uomo universale" roppant elméleti tudással és széleskörű élettapasztalattal rendelkezett. A filozófia és teológia, a jog- és orvostudomány, az ókori és modern nyelvek területén szokatlan könnyedséggel mozgott. Egyéniségének ezek a vonásai műveiben is jelentkeztek. Pedagógiai regényeit: Gargantua, majd Pantagruel nevelését a szertelenség jellemzi. Sokszor még okos elgondolásait, hasznos tanácsait is képtelen, bizarr formában adta elő. Lényének és irodalmi működésének az is reneszánsz vonása, hogy — akárcsak mintaképe és rendtársa, a szatíraíró olasz Folengo Teofil — erős és gúnyolódó kritikát gyakorolt korának nemcsak nevelési fölfogása és eljárása, hanem vallás-erkölcsi, egyházi és szerzetesi élete fölött is. A belga apátságok többsége a XV. század második felére szintén kommendátorok hatalmába került. Néhány kolostorban mégis eleven életet találunk. A liègei Szt Lőrinc egész korszakunkon keresztül megőrizte s terjesztette jó fegyelmét. Fíllastre Vilmos apát (t 1473) kolostora, St Bertin a reneszánsz -604