Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

mértékben értékelte és megállapította, hogy a Regula legkiválóbb jellegzetessége a mértéktartás. Ezzel a bölcs mértéktartással — mely a lehetőségek határai közt tiszteletben tartja az egyes személyek, közösségek, népek egyéni jogait és hagyományait — találkozunk Gergely utasításaiban. S ezek nemcsak Ágostonnak és társainak szóltak, hanem aranyszabályok maradtak minden idők hithirdetői számára is. így Mellitus westminsteri püspök-apátnak lelkére kötötte a pápa, hogy ne irtsák ki a bálványok berkeit, hanem a bálványszobrok eltávolítása után hintsék meg szentelt vízzel a ligetet, állítsák föl benne az Isten oltárait, helyezzék el a szentek ereklyéit — azaz a nép ősi szent helyeit tartsák tiszteletben s alakítsák át templomokká az igazi Isten számára. Hasonlóképpen nem volt szabad megszüntetniük az angol-szászok pogány ököráldozatát s a vele kapcsolatos népi lakomákat és ünnepségeket sem. Azt kívánta a pápa, hogy maradjon meg a lakmározás és az ünnepség, de kapjon keresztény tartalmat, azaz tegyék arra az időre a község búcsúját s a védőszentek ünnepét és azt tartsák meg hasonló vigassággal. A pápának meggyőződése volt, hogy ezekkel a szelid és tapintatos eszközökkel biztosabban lehet elérni a kitűzött célt, az ősi pogány lelkület kereszténnyé alakítását, mint erőszakos módon, ami sérti a nép érzékenységét. Ez a római discretio, mely az adott körülményekhez való alkalmazkodást is jelent — mutans temporibus tempóra —, szinte teljesen idegen volt az ír lelkiség számára. Az hajthatatlanul, szilárdan ragaszkodott saját hagyományaihoz, meggyőződéséhez s azért kitartóan és lelkesedéssel tudott küzdeni — mások fölfogása iránt azonban nem tanúsított megértést. így egyházi életükben a szerzetesi tonzúra viselése, a szentmise liturgiája, a húsvétszámítás módja nem egyezett meg a rómaival és saját kelta hagyományaikból nem akartak engedni. Ezek az ellentétek természetesen zavarólag hatottak az angol-szász vallási életre, mert pl. a húsvétszámítás módja, húsvét idejének megállapítása az egész egyházi év beosztását érintette. Ezt a zavaró problémát a fáradhatatlan és erélyes angol-szász Wilfrid igyekezett megoldani. Kezdetben maga is a lindisfarnei ír kolostorban élt, de 652-ben a yorki apátság tagja lett. A következő évben viszont már Rómába ment, hogy forrásuknál és eredeti formájukban tanulmányozza és ismerje meg a római liturgikus szokásokat. Onnét hazatérve rajta volt, hogy közös zsinaton határozzanak a római—ír rituális ellentétek ügyében. A zsinat 664-ben a northumbriai Whitby apátságban ült össze. Megegyezni ugyan 56