Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

Az aszkézis, az önmegtagadás, illetőleg az önkéntes önsanyargatás értelmét és szükséges voltát is megmagyarázta Gergely. A Szt Benedekben föllángolt érzékiséget a tövisbokor tüskéinek tüzes fájdalma oltotta ki, „cumque bene poenaliter árserit foras, extinxit, quod inclite ardebat intus". Mivel az érzékiség főleg az ifjúkorban veszélyezteti a lélek uralmát, az erkölcsiséget s erejéből az 50. év körül már veszít, azért elsősorban a fiatalabb korban kell vele szemben védekezni, önsanyargatást alkalmazni, „laboribus fatigari". Szerzeteseket küld az angol-szászok megtérítésére s megindítja őket a klerikalizálódás útján Nagy Szt Gergely világnézete teljesen természetfölötti jellegű volt, mégis — mint igazi római — fejlett reális érzékkel is rendelkezett. Látta, hogy az egykori római világbirodalom romjain új államok létesültek s meg volt győződve, hogy Európa jövő történetét a jórészt még barbár és pogány germán népek fogják irányítani. Az V—VI. században Itáliában a keleti gótok, majd a longobárdok, a Pireneusok két oldalán a nyugati gótok, Galliában a frankok, Britaniában az angol-szászok alkottak államot, Germániában pedig a különféle német törzsek szervezkedtek. S közülük csupán a frankok vették át a katolikus vallást 500 körül, a többiek arianusok voltak, az angol-szászok és a német törzsek pedig pogányok. Amint tehát belátta Gergely pápa, hogy a klasszikus római világ már a múlté — figyelmét és energiáját az új népek felé fordította. Kevesen érezték át annyira az Űr Jézus szavának kötelező erejét, mint ő: „Elmenvén az egész világra, tanítsatok minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében .. ." (Mt. XXVIII. 20.) Terve megvalósítását, a pogány népek megtérítését az angolszászoknál kívánta megkezdeni. De vajon kik fogják a térítés munkáját végezni? Világosan látta, hogy a pogány népek között is azok terjeszthetik a legsikeresebben Isten országát, akik azt saját lelkükben már kialakították. Ha némileg más vonatkozásban is, de Regula Pastoralis-ában is hangoztatta meggyőződését, hogy a lelkek üdvének munkálása „a szeretet bizonysága. Az Isten nyájának legeltetését visszautasító, erényekkel ékes ember azt bizonyítja, hogy nem szereti a legfőbb pásztort". Mivel tudta, hogy az erkölcsi tökéletesedés hivatásszerű műhelye a kolostor, azért oda fordult munkatársakért. A pápának ez a lépése nagyon jelentős volt a szerzetesség történetében. A papságot és a szerzetességet ugyanis két, egymás52