Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

szinte kilátástalannak találta. Itália anyagi és szellemi kultúrája romokban hevert s ezeken a romokon nyers, barbár népek tanyáztak. Róma múltja, hagyományai és a kereszténység jövője harcot vívott lelkében s ebből a tusából az utóbbi került ki győztesen. 574-ben elhagyta előkelő állását és kolostorába, a Szt Andrásba vonult vissza szerzetesi életre, melyet Valentius apát Equitius szellemében irányított. Hogy ez nem volt azonos a bencés fölfogással, az abból is látható, hogy Gergely csak évek múltán mondott le vagyonáról; de pápa korában is több fontos dologban — pl. a noviciátus tartama, a perjeli tisztség jelentősége, az apátválasztás formája, az imádság módja tekintetében — más elveket vallott, mint Szt Benedek. A visszavonultságnak s a lelki, erkölcsi fejlődésnek ezek az értékes és boldog évei azonban nem soká tartottak. 578-ban éhínség és pestis gyötörte Róma lakosságát és az új pápa, II. Pelagius nem nélkülözhette Gergely támogatását. Pappá szentelte s mint archidiaconust a római Caritas vezetőjévé tette. Ám a következő évben még fontosabb megbízatást adott neki. Követeként a bizánci udvarba küldte, ahol 7 évet töltött. Bár a magával vitt római társaival ott is igyekezett szerzetesként élni — a római után megismerte a bizánci kultúrát s a közigazgatás gyakorlata után a diplomácia művészetét is elsajátította. Küldetését befejezve, 586-ban tért vissza Rómába, ahol továbbra is az Egyház szolgálatára szentelte képességeit. Ezek után, 590-ben történt, hogy meghalt II. Pelagius s Gergelyt választották utódjává. Nagy Szt Gergely pápaságát (590—604) csak annyiban szándékozunk jellemezni, amennyiben az szorosabb kapcsolatban áll a szerzetesség s a belőle kibontakozó bencés szerzetesség fejlődésével. Szt Gergely az utolsó római s egyben az első középkori ember volt. Múltjával, kultúrájával az antik talajból nőtt ki, tekintete azonban elfordult attól s egy más, egy új világ kibontakozását kereste. Ennek az új világnak ő tette le az alapkövét, s így a keresztény-germán középkor atyját méltán tiszteljük őbenne. Az elméleti és gyakorlati téren kitűnően képzett pápa éleslátással és tetterővel megáldott férfiú volt. Már állami szolgálata idején, fiatal korában meglátta, hogy a római birodalom és lakossága pusztulása után az azzal lényeges kapcsolatban álló anyagi és szellemi kultúrát is az enyészet fenyegeti. Bizánci tartózkodása folyamán aztán arról is meggyőződött, hogy Itália és Róma a Jusztinián császár halála (565) után hanyatlásnak indult Bizánctól sem várhat segítséget. Ezért a klasszikus Róma 46