Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon

A bencések és a tatárdúlás; Oros megvédi Pannonhalmát Fejezetünk tárgyalását olyan esemény említésével zárjuk, mely nemcsak rendi, hanem nemzeti történetünkben is határkövet jelent. Ez az esemény az 1241/42. évi tatárpusztítás volt. Szereplői közt egyik legkiemelkedőbb alaknak kétségtelenül azt az Orost tarthatjuk, akiben középkori bencés történetünk legtevékenyebb és legeredményesebb apátját tiszteljük. Oros, aki 1217-ben fegyvereseivel együtt részt vett II. Endre szentföldi keresztes hadjáratán, „iter arripuit ad subsidium sancte terre", 1241-ben már öreg, törődött ember volt ahhoz, hogy személyesen vezethette volna monostora katonáit a király táborába. A szerencsétlenül végződött mohi csata — tudjuk — nemzeti életünk egyik legnagyobb katasztrófája lett. Mivel a sereg túlnyomó része a főpapokkal és főurakkal együtt ott veszett, a tatárok ellenállás nélkül pusztíthatták az ország legnagyobb részét. Védelmet csupán a felvidéki várak és a Duna nyújtottak, melynek partjait gondosan őrizték IV. Béla király katonái. Az aggastyán Oros apát azonban nem bízott ebben a védelmi vonalban. Monostorát már korábban várrá építette s a ma is meglevő „gyilokfolyosó" lőrései mutatják, hogy komolyan készült az ellenség fogadására. Miután Pannonhalmát minden eshetőségre előkészítette, 1242 januárjában Fehérvárra sietett, ahol a további védelem megszervezéséről tanácskoztak. Ott írta meg Oros a maga, konventje és az összes bencés apátok nevében azt a két levelet, melyet a pápához, illetőleg a bíborosi kollégiumhoz intézett, s amelyben a szentszék és a nyugati kereszténység segítségét kérte a válságos helyzetbe jutott népe és hazája számára. Megírta, hogy az érsekek, püspökök, apátok és szerzetesek közül máris végtelen sokan — multitudo infinita — lettek a tatárpusztítás áldozatai. Időközben aztán befagyott a Duna s a tatárok akadálytalanul kelhettek át rajta s áraszthatták el Dunántúlt is. Ebben az országrészben is már csak a királyi Esztergom és Fehérvár és a bencés Pannonhalma és Tihany — Oros két apátsága — állott ellen a tatár ostromnak, mint a sziget sziklái a tenger hullámainak, amikor Dzsingisz kán halála hírére visszavonult a pusztító áradat. A tatárjárás szemtanú és szenvedő krónikása, Rogerius váradi kanonok, majd spalatói érsek jegyezte föl, hogy „Szent Márton várát az apát férfiasan védelmezte". De nemcsak saját otthonát, szerzetesi családját és az oda menekült népet tudta megvédelmezni Oros, hanem bölcs előrelátása következ438-