Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon

foszthatnak meg senkit egyházi méltóságától és javadalmától — csak a kánoni eljárás során bizonyított vagy bevallott bűntény esetében. Igaz ugyan, hogy egyes püspökök — miként föntebb említettük — azután is fosztottak meg méltóságuktól és javadalmuktól apátokat — hatalmi túlkapásukat, jogtalan eljárásukat azonban a szentszék elítélte és tőle telhetőleg orvosolta. A helyes elvet hangoztatta III. Ince, amikor 1202-ben ismételten kijelentette az Imre királyhoz küldött iratában, hogy az egyházi állások lelki vonatkozásaiban az egyházi, az anyagiakban a világi hatalom illetékes intézkedni. A két tényezőnek tehát összhangban kellett dolgoznia. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy a káptalanok és a konventek által választott személyeknek meg kellett szerezniök a király, illetőleg a kegyurak jóváhagyását, „assensus"-át s ezeket az általuk elfogadott személyeket nekik kellett „prezentálni", bemutatni az illetékes egyházi fölsőbbségnek, melytől megkapták a megerősítést s a szükséges jölszentelést vagy megoldást. Ezen elvek értelmében járt el III. Ince, amikor Imre király kívánságára János pannonhalmi apátot megfosztotta állásától, mivel az ismételt pápai figyelmeztetés ellenére is kitartott a király ellen föltámadt Endre herceg táborában. De mikor 1204ben Imre meg nem felelő indok alapján elvetette a somogyvári konvent jelöltjét s az apáti állást önhatalmúlag igyekezett betölteni, annak III. Ince határozottan ellenmondott. Ilyen nyílt ellentét azonban viszonylag ritkán alakult ki a konventek és kegyuraik között. Sokkal gyakoribb volt az az eset, amikor az apát elhunytát jelentő szerzetesek egyúttal megállapodtak a kegyurakkal a megválasztandó apát személyében s a konvent által így megválasztott személyt a kegyúr elfogadta s megerősítés és megáldás végett a „jus praesentandi" alapján bemutatta az illetékes püspöknek vagy érseknek. A világi társadalomnak abból a fölfogásából, hogv az alapítók valójában csak haszonélvezetre adták át birtokukat a monostoroknak, azok tulajdonjogát pedig fönntartották a maguk és utódaik számára, következett, hogy a konventek és kegyuraik az „alapítványi" javakkal kapcsolatban mintegy „társbirtokosok" szerepeltek. Ez a fölfogás nyilvánvalóan közeli rokonságban áll a feudális társadalom birtokjogi elgondolásával, mely szerint a hűbér, a feudum vagy benefícium csupán a hűbéres haszonélvezetére szolgál, melyet az el nem idegeníthet, meg nem terhelhet — halála után pedig visszaszáll a valódi tulajdonosra, az adományozóra. Ily körülmények közt érthető, hogy az apátsági javak elidegenítéséhez (eladásához, elcseré436-