Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon

vallott az is, amikor a II. István által üldözött Vak Béla hercegnek a pécsváradi bencések éveken át menedéket nyújtottak, amit aztán trónra kerülve II. Béla királyilag meg is hálált. S végül azt is érdemes megemlíteni, hogy Aba Sámuelt az általa alapított sári, Endrét a tihanyi, Bélát a szekszárdi, Szt Lászlót először a somogyvári apátság templomában temették el. A monostorok és kegyuraik kapcsolatának leglényegesebb része az volt, amit később „jus praesentandi"-nak neveztek, s aminek tartalmát alig lehetett valaha is egyértelműleg meghatározni. Tudjuk, Szt Benedek úgy rendelkezett, hogy a megüresedett apáti állást a konvent többségének vagy esetleg a kisebb, de bölcsebb részének, a ,,pars sanior"-nak választása szerint töltsék be. Az Egyház megkívánta, hogy ezt a szabad választást az illetékes egyházi főhatóság (pápa, érsek, püspök) hagyja jóvá, az erősítse meg. Ezzel a rendelkezéssel szemben azonban kialakult az a fölfogás is, mely a monostort és annak birtokát mint alapítványt vagy mint beneficiumot tekintette, mely fölött elsősorban a tulajdonjogot birtokló alapító, illetőleg adományozó s annak jogutódai rendelkeznek. Ez, a Nyugaton érvényre jutott fölfogás honosodott meg hazánkban is. Szt István és utódai s a magánkegyurak is a XII. század elejéig ellenmondás nélkül élhettek jogukkal, mely valójában kizárta a szabad választás lehetőségét. Ezzel az elvvel és gyakorlattal szállott szembe a X. század elején Cluny, majd a XI. század közepétől kezdve Róma. Az egyházi intézmények — a pápaság, a főpapi állások — autonómiája, szabadsága érdekében indította meg VII. Gergely azt az invesztitúra-harcot, mely ha nem is teljes, mégis nagy eredményt ért el. Ennek következtében jelentette ki követei útján a guastallai zsinaton 1106-ban Kálmán király, hogy az elődei által gyakorolt invesztúrától — a főpapok önhatalmú kinevezésétől — a pápa kívánságára a jövőben tartózkodni fog. A nyilatkozat s annak szelleme azonban később is csak többé-kevésbé valósult meg. Ez látható abból, hogy Kálmán jogában állónak tartotta a szentjobbi és a dömösi apátságok megszüntetését, s hogy a pannonhalmi Dávidot II. Béla 1137-ben „általunk rendelt apát"-nak mondotta. Ám a tekintélyben és erkölcsi erőben folyton gyarapodó pápaság ebbe a helyzetbe nem nyugodott bele. így történt, hogy III. Sándor kívánságára II. Béla fia, II. Géza, majd 1169-ben ennek fia, III. István kénytelen volt kijelenteni, hogy a pápa tudta és beleegyezése nélkül nem fog rendelkezni a főpapi állások fölött s az érsekek, püspökök, prépostok és apátok sem 435-