Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

I. Fejezet • Szt Benedek élete és regulája

mások a kertben, esetleg a mezőn végezték, s ennek eredményeiből tartották fönn magukat és kolostorukat. Szt Benedeknek gondja volt arra, hogy ezt a fizikai munkát is átlelkesítse, megszentelje. A konyhai hetes szolgálatot kezdő csoport vasárnap reggel így imádkozott a közösség előtt: „Isten, fordítsd figyelmedet segítségemre — Uram, siess megsegítésemre"; a szolgálatukat befejezők pedig így adtak hálát: „Áldott vagy Uram, Istenem, ki megsegítettél és megvigasztaltál engem." Utána részesültek az apát áldásában (XXXV.34—41.). Nappali imádságukat még a mezőn dolgozó testvérek is elvégezték. Az imádságnak és a munkának ezt a benedeki harmóniáját, kiegyensúlyozottságát szemlélhetjük ott is, ahol az anyagi szükségletek kielégítéséről, az aszkézis gyakorlásáról van szó. Szt Benedek ebben a tekintetben is inkább a szellemre, mint az anyagra vetette a hangsúlyt. A Dialogusok III. könyvében olvassuk, hogy elítélte annak a Márton remetének az eljárását, aki akarata helyett láncokkal bilincseitette magát a barlangjához. A közös életben nem tartotta helyénvalónak a keleti remeték szigorú, nemegyszer mutatványos önmegtagadását. A Regula előszavának befejezéseként ki is jelentette, „hogy ebben az intézményben semmi kemény vagy nehéz dolgot nem rendelünk el" (Prol.113—114.). Ez a bölcs mértéktartás, a „discretio" — amit az erények anyjának nevezett — vezette, amikor alvásra és pihenésre napi 8 órát rendelt, amikor a nyári munkaidőre két-, háromfogásos hústalan ebédet és szerényebb vacsorát s naponként kb. 2,5 dl bort írt elő, amikor külön téli és külön nyári öltözetet és éjjeli takarót kívánt a testvérek számára. Étkezésben, ruházkodásban és pihenésben csupán a fölöslegesnek volt ellene és a magántulajdonnak, annak viszont minden formában és teljes határozottsággal. Aki külön önmegtagadásra vágyott, annak az apát beleegyezését és áldását kellett kérnie hozzá. Az önmegtagadás, az aszkézis gyakorlatát Szt Benedek sokkal inkább a szellemi, a lelki vonatkozásokban kívánta meg. Montecassino imádságos élete nem képzelhető el állandó összeszedettség nélkül, aminek szükséges előföltétele a hallgatagság és a csend (taciturnitas-silentium) erényének tiszteletben tartása. Az erkölcsi tökéletesedés legbiztosabb útját az alázatosság 12 lépcsőfokán való fölemelkedésben látta, amikor a szerzetes nemcsak Istennel, hanem embertársaival szemben is elismeri alábbvalóságát s ezt az érzületét eljárásmódjában és modorában is kifejezésre juttatja. Ám ennek az alázatosságnak és általában az erkölcsi tökéletesedésnek fokmérője s az önmegtagadásnak leghősiesebb ténye, az ellenmondás nélküli, a benső engedelmesség. 38