Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

V. Fejezet • A románkori bencés élet Magyarországon

Szt László király alakja sok tekintetben Szt Benedek eszményi apátjának a vonásait mutatja. Legfőbb törekvése arra irányult, hogy Krisztusnak szolgáljon s népének jó példát mutasson. A böjtölésben és imádságban fáradhatatlan volt. A magyarságnak nem parancsolója, hanem támogatója igyekezett lenni, a királyságot inkább kötelességnek, mint méltóságnak tartotta. Alattvalóiban nem félelmet akart gerjeszteni maga iránt, hanem szeretetet. A Szt Imre-legenda hőse inkább önmegtagadó szerzetesnek, mint trónörökösnek látszik. Éjszaka is énekelte a zsoltárokat, szűzi tisztaságát nemcsak ifjúságában, hanem még házaséletében is megőrizte. Ugyanezt az erényt jutalmazta meg hétszeres csókjával Imre herceg a hozzá hasonló lelkületű Mór pannonhalmi szerzetesben, aki az alázatosság és a silentium (hallgatás) erényét is hősies fokban gyakorolta. Krisztus szerelméért vállalt szüzesség erényét a már említett „Exhortatio ad sponsam Christi" szavaival magasztalta a szerző. Ugyanez a mélyen vallásos lelkület nyilatkozik meg Mór saját írásában is, melyet élete vége felé mint pécsi püspök állított össze. Szt Zoerard András életrajzában az aszkézis hősét dicsőítette, aki kemény önmegtagadásával megtörte ösztönei erejét s lelke szinte akadály nélkül szárnyalt az Isten felé. ,,Ó András, a szent férfiú, jutalma, amit a boldog örökélet, a százszorosan ékesített korona jelent számára az Égben, amiért a Földön oly drága árat fizetett! Ó, az Isten dicsősítésének az a halhatatlan formája mily értékessé teszi az ígéret mennyországát! Sem az étel, sem a pihenés hitvány édessége nem tudta megfosztani az örökélettől s a gonosz lélek nem talált módot megejtésére." A Regula, a különféle lelki könyvek s a szentek életrajzai megmutatták az eszményt, melynek megvalósítására törekedniök kellett a bencéseknek. Az eszmény és a valóság azonban akkor sem volt azonos fogalom. A középkor emberei nemegyszer — miként Szt István Nagyobb Legendája a pogány magyarokról mondotta — nyersek, bárdolatlanok voltak, kiket gyakran önző ösztöneik irányítottak. A féktelen, a szilaj természetet csak kitartó, kemény aszkézissel lehetett megszelídíteni, a keresztény erkölcs igájába hajlítani. Ennek útját-módját világosan mutatják Szt István, Szt László és Könyves Kálmán törvényei, melyek szigorú büntetéssel sújtották a személy és a magántulajdon ellen vétőket, a hatalmaskodókat és paráznákat. S amikor azt látjuk, hogy a XI. század végéig világi papságunk nagy része is házaséletet élt és a lopás is elő-előfordult köztük, akkor gondolhatjuk, hogy az ugyanazon vérből származó és az ugyanabban 318-