Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

IV. Fejezet • A bencés rend

Francia kapcsolatok: Szt Richárd, Fleury, Chartres Azok a személyek, kiknek szellemiségével, működésével és hatásával tárgyalásunk eddigi során megismerkedtünk, mind a német vagy az olasz bencés kultúra képviselői voltak. Szt István figyelmét nem kerülte el azonban az a szellemi és lelki élet sem, mely éppen a XI. század elejére virágzott ki a francia kolostorokban. Ez a francia, főleg lotharingiai szellemi hatás észrevehetőbben István uralkodásának második felében jelentkezett, azóta viszont annyira erősödött, hogy a század végére tán fölénybe is került a többiekkel szemben. Említettük Szt István Nagyobb Legendájának azt a közlését, mely szerint a király követei és levelei révén tudomására hozta a nyugati népeknek, hogy szívesen látja országában a keresztény hit és műveltség terjesztőit. Ugyanott olvasható az is, hogy követei gyakran látogatták a külföldi kolostorokat, magukkal vive a királyi bőkezűség számtalan ajándékát. Hogy Istvánnak ily irányú kultúrpolitikája mily eredményesnek bizonyult, azt a következők is mutatják. Volpianói Szt Vilmos egyik szerzetese, a dijoni Radulf Glaber följegyezte, hogy „szinte mindnyájan, akik Itáliából és Galliából az Űr Jézus sírjához, Jeruzsálembe törekedtek, az addig szokásos tengeri utat elhagyták s ezen király hazáján keresztül tették útjukat. Ö ugyanis mindenki számára megbízható utat teremtett, minden zarándokban testvért látott és fogadott, s rengeteg adományt osztott ki közöttük. Ezért a nemes és az egyszerű emberek megszámlálhatatlan sokasága vonult Jeruzsálembe" Magyarországon keresztül. Ezen nyugati, főleg francia zarándokok közül a mi számunkra a legjelentősebb személy a verduni bencés apát, Szt Richárd volt. A magyar szerzetesi, sőt az általános egyházi életre gyakorolt hatását is Szt Wolfgangéhoz és Szt Adalbertéhoz hasonlíthatjuk. Előző fejezetünkben vázoltuk már azt a nagyszabású reformtevékenységet, melyet 1004-től 1046-ig tartó apátsága alatt Normandia, Flandria és Lotharingia kolostoraiban kifejtett. Működését nemcsak egyes lotharingiai — pl. a verduni,. arrasi, liégei — püspökök, hanem a flandriai gróf, a normandiai herceg és II. Henrik császár is szívesen támogatták. Képzelhető, hogy ezek után a császár sógora, a magyar király is minő örömmel fogadta az országba érkező szent életű, híres apátot. Richárd ugyanis nemcsak reformeszméit terjesztette nagy lelkesedéssel és kitartással. Ugyanaz a lelkület késztette arra is, hogy végig látogassa azokat a helyeket, melyeket az Üdvözítő 280-