Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

IV. Fejezet • A bencés rend

kunyhóban lakott, szigorúan böjtölt és sokat virrasztott. Legkedvesebb foglalkozása a zsoltározás és az elmélkedés volt, de amellett könyveket is másolt s kézi munkát is végzett. Később északabbra vonult s görög tanítványaival együtt Montecassino egyik birtokán folytatta remete és aszkéta életét. Ennek az itáliai görög szerzetességnek a központja az Aventinuson épült Szt Elek és Bonifác apátság volt, melyet akkortájt Róma legkiválóbb kolostorának tartottak. 975-ben a szaracénok által Damaszkuszból elűzött Sergius pátriárka szervezte újjá, később pedig Leó került az élére. Leó is korának egyik kiváló személyisége volt, aki pápai legátusként vett részt az egyik reimsi zsinaton s baráti kapcsolatot tartott Nílussal és Abbóval, Fleury híres apátjával is. Sajátságos volt kolostorának életmódja. Az ott lakó görög szerzetesek Szt Vazul aszketikus szabályait követték, a latinok pedig Szt Benedek regulája szerint éltek. Leó apátról dicsérőleg jegyezték föl, hogy a zsoltározás nagy barátja mindig kész volt a prédikálásra. Ezzel az aszketikus irányzattal találkozott Adalbert s ez hódította meg szívét, amikor hallgatta Nilus szavait és szemlélte életmódját. A hősies önmegtagadásra hajlamos püspök el is határozta, hogy beáll Nilus tanítványai közé. Az azonban helyesebbnek gondolta, ha Adalbert a latin szerzetesekhez csatlakozik s ezért ajánló levéllel együtt barátjához, Leó apáthoz küldötte, aki föl is vette szerzetesei közé. A próbaidő letöltése után 990 ápr. 17-én tette le fogadalmát Ágoston apát kezébe. Annak szövege a ránk maradt legrégibb fogadalmi formula: „Ego, Adalbertus, promitto stabilitatem et conversionem morum meorum et obedientiam iuxta regulám sancti Benedicti coram Deo et omnibus sanctis eius et abbate Augustino praesente. — Én, Adalbert, Istennek és minden szentjeinek és Ágoston apátnak a jelenlétében ígérem az állhatatosságot, erkölcseim javítását és Szt Benedek regulája szerint való engedelmességet." Adalbert végre megtalálta lelke nyugalmát. Fölszabadult felelőssége alól s boldogan adhatta át magát a monasztikus gyakorlatoknak. Lelke az elmélkedés szárnyán akadálytalanul emelkedhetett Isten felé, de az engedelmességben s az alázatosságban is mindenkinek példát adott. Boldog volt, ha a konyhában víz- vagy fahordásban segédkezhetett, ha társainak bármiben szolgálatára lehetett. Adalbert azonban nem tölthetett hosszú időt ebben a lelkületének annyira megfelelő életformában. Érseke, a mainzi Willigis és a cseh herceg ugyanis 992-ben a pápához fordultak, 263-