Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

püspök és Pontius clunyi apát, hogy a vitás kérdésekről tárgyaljanak. V. Henrik hajlandónak is mutatkozott a békülésre, az invesztitúráról való lemondásra, ha a főpapság államjogi kötelezettségeinek teljesítéséről gondoskodnak. Ám a békekötés akkor még nem sikerült, mert mindkét fél mást értett az invesztitúrán s emiatt a pápa is, a császár is tovább járta a maga útját. V. Henriket II. Kallixt is kiközösítette, alattvalóit pedig fölmentette engedelmességi kötelezettségeik alól. A német fejedelmek szorgalmazására azonban 1121-ben újra kezdődtek a tárgyalások. A császár Brúnó speieri püspököt és Erlulf fuldai apátot küldte Rómába, mire a pápa mint teljhatalmú megbízottat, 3 bíborost küldött Németországba. Ezek után jött létre 1122-ben Wormsban az a konkordátum, melynek értelmében a császár lemondott a pásztorbottal és a gyűrűvel való invesztitúráról, de biztosította azt a jogát, hogy a püspökök és a birodalmi apátok választása az ő jelenlétében történik s kétes esetekben ő dönt. A regáléknak az átadását jogarral végzi, mégpedig a német egyházfőknél a fölszentelés előtt, az olaszoknál pedig az után. Az angol és spanyol reform bencés vezérei Az angol egyház reformját már a 70-es és a 80-as években megvalósította a buzgó és tetterős bencés canterburyi érsek. Lanfranc. Az invesztitúra kérdésének tisztázása azonban utódjára, Szt Anzelmre maradt, aki II. Vilmos és I. Henrik királyokkal vívta súlyos küzdelmeit (1093—1106). Anzelm készebb volt ismételten számkivetésbe menni és személyesen kereste föl utasításokért II. Orbán pápát — de Krisztus jegyesének, az Egyháznak a szabadságát nem volt hajlandó föláldozni. Kitartó küzdelme után a békét oly értelemben kötötték meg 1105-ben, hogy a gyűrűvel és a pásztorbottal való laikus invesztitúra elmarad, a szabadon választott püspökök csupán hűségesküt tesznek a királynak. Az aztán már nem Anzelmon múlott, hogy utódai a királyokat nem tudták rábírni e megállapodások betartására, s azok később is befolyásolták a főpapi székek betöltését. A XI. század második felében nagy részt már fölszabadított spanyol területeken is súlyos harcok folytak a reformeszmék érdekében. A spanyol püspökök ugyanis túlságosan független életet éltek és szívósan ragaszkodtak a keleties jellegű, ősi mozarab liturgiájukhoz, ami ellenkezett Róma központosító törekvéseivel. A püspökök ezért nem jó szemmel nézték a pápai szem242-