Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

Gottfrid s az egész francia egyház a viennei Guido érsek vezetésével egyértelműleg követelték a privilégium visszavonását. Ez meg is történt, amikor privilégiumát a pápa erőszakosan kikényszerített pravilégiumnak minősítette, annak tartalmát Illeben semmisnek nyilvánította. Noha a császár ezt a nyilatkozatot nem vette tudomásul s továbbra is rendelkezett a főpapi állások fölött, a neki adott esküje értelmében a pápa képtelen volt eljárni vele szemben. Ez a visszás helyzet meg is maradt a pápa haláláig, mely 1118-ban következett be. Utána a bíborosok azt a gaetai Jánost választották meg, akit mint montecassinói bencést II. Orbán állított a pápai kancellária élére, s aki az évtizedek óta folyó küzdelmet nagyon jól ismerte. A harcot ő, II. Geláz is folytatni akarta s a Róma ellen vonuló V. Henrik elől Franciaországba tette át székhelyét. Céljai és eszközei kifejtésében azonban a következő évben történt halála megakadályozta. A harc folytatása és befejezése utódjára, II. Kallixtusra maradt, akit Clunyben választottak pápává. II. Kallixt (1119—1124) mint Guido viennei püspök egyik vezéralakja volt ugyan a reformmozgalomnak, de széles látóköre ellenfelei fölfogásának mérlegelésére is képessé tette, ami pedig az ellentétek békés megoldásának lényeges föltétele volt. A hoszszú harc alatt ugyanis a fogalmak sok tekintetben tisztultak s az egykori ellenfelek közelebb kerültek egymáshoz. Az már mindenki előtt világossá vált, hogy egyházi hivatalt világi személy nem adományozhat. De azt is jól látták, hogy a főpapi állásoknak nemcsak lelki és egyházi, hanem anyagi és politikai vonatkozása is van s ezért az ilyen állások betöltésénél a császárt vagy királyt figyelmen kívül hagyni nem lehet. A kiváló chartresi püspök, Ivo — Lanfranc beci iskolájának egykori növendéke — úgy vélte, hogy a püspökválasztást az illetékes klérus és a nép végezze s az uralkodó hagyja jóvá. A világi hatalom isteni eredetét valló két neves egyházjogász: a fleuryi Hugó és a farfai Gergely viszont még a királyi invesztitúrát is megengedhetőnek tartotta, ha nyilvánvaló, hogy az nem a lelki, hanem csupán az anyagi dolgokra vonatkozik. Az 1111. évi privilégium heves támadói, a nonantulai Piacid és a vendőmei Gottfrid, nem voltak ugyan ennyire előzékenyek az uralkodó hatáskörének megállapításában, de azt ők sem ellenezték, hogy a szabad választást és a fölszentelést követően a császár vagy király valamiféle invesztitúra keretében adja át a főpapoknak a regalénak tekintett egyházi birtokot. Ily értelemben mutatott hajlandóságot a megegyezésre II. Kallixt s így kereste föl a császárt 1119 őszén, Vilmos chalonsi 16 Szent Benedek fiainak I. 241