Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

a harc befejezését, az Egyház egységét és békéjét. A laikus invesztitúra által állásba jutott egyházfőket elismerte ugyan, annak további gyakorlását mégis a leghatározottabban tilalmazta. A pápa öröme azonban korainak bizonyult. V. Henrik ellene volt ugyan az egyházszakadásnak, de a főpapi állások fölött való rendelkezést ő is uralkodói jogának tekintette s a laikus invesztitúrát tovább is alkalmazta. A harc tehát tovább folyt. A pápa két német érseket és több püspököt fölfüggesztett állásától s az 1107-ben tartott zsinaton és a canterburyi érseknek, Szt Anzelmnek írt levelében is hangoztatta, hogy nem tűri a világiak invesztitúráját. A helyzet egyáltalán nem tisztázódott, amikor V. Henrik 1110-ben Rómába indult, hogy a pápával császárrá koronáztassa magát. Az erre vonatkozó tárgyalások eredményeként 1111-ben abban állapodtak meg Sutriban, hogy a pápa lemond a ,,regale"-nak tekintett német egyházi birtokokról, a király pedig az addig gyakorolt főpapkinevezési jogáról, s így II. Paschal V. Henriket császárrá koronázza. Ám a szerzetesi szegénység szellemében élő, ideális lelkületű pápa nagyot tévedett, amikor aláírta azt a szerződést, amelyről a király eleve tudta, hogy annak megtartása lehetetlen. Viszont a reformpárt vezetői közül Deusdedit bíboros kifejtette, hogy a főpapok gazdagságából minő hátrányok származnak az Egyházra, a canterburyi Szt Anzelmhez intézett levelében pedig a pápa utalt Szt Pál apostol tilalmára, hogy az egyháziak világi ügyekbe bonyolódjanak. Érthető tehát, hogy II. Paschal a legsúlyosabb anyagi áldozatokra is késznek nyilatkozott, csakhogy az Egyház szabadságát és autonómiáját biztosítsa. Nemes fölfogása azonban túlságosan is eszménvinek bizonyult. 1111. február 12-én vonult be a Szt Péter-bazilikába a császárkoronázásra a pápa és a király. Ám amikor ünnepélyes jóváhagyás céljából fölolvasták a sutrii szerződést, a német fejedelmek és egyházfők oly zúgásban törtek ki, hogy a kölcsönös föltételek teljesítéséről s annak következtében a császárkoronázásról szó sem lehetett. A botrányt a pápa foglyul ejtése követte. A kéthónapos fogság alatt II. Paschal annyira megtört, hogy privilégiumot írt alá, melyben V. Henriknek továbbra is engedélyezte az invesztitúra alkalmazását s április 13-án császárrá is koronázta. Ezen privilégium kierőszakolásakor viszont V. Henrik lőtt túl a célon. A reformpárt bencés vezetői: a montecassinói Leo Marsicanus mint ostiai bíboros püspök, Brúnó segnii püspök, aki akkor Montecassino apátja volt, a nonantulai Piacid, a vendómei 240-