Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

A császárok tehát az egyházi nagybirtokot tulajdonuknak, „regale"-nak tekintették, amit az illető egyházfők csak hűbérként használtak és élveztek. Éppen ezért természetesnek tartották azt az évszázadokon át gyakorolt jogukat, hogy az egyházfőket ők nevezzék ki. A laikus invesztitúrát tilalmazó VII. Gergely az unalkodók, főleg a német császárok ezen érdekével és joggyakorlatával került szembe. A fölfogásoknak és érdekeknek ebből az ellentétéből alakult ki aztán az a félszázados küzdelem, melyet a történelem „invesztitúra harc" néven ismer. A harc részleteit nem szándékozzuk ugyan ismertetni, de mégis rá kell mutatnunk annak főbb szereplőire, azok fölfogására, törekvéseire és eredményeire, hisz az egész harcot, az utolsót, II. Kallixtot kivéve, bencés pápák vívták meg. VII. Gergely a laikus invesztitúra — a főpapkinevezés — eltiltása tekintetében is teljes határozottsággal lépett föl. Az ilyen invesztitúrát adó és elfogadó személyt egyaránt kiközösítéssel fenyegette. Rendelkezése érthető megdöbbenést keltett a leginkább érdekelt német udvarban és főpapságban. Am a fiatal, 25 éves IV. Henrik azt egyoldalú fölfogásnak tartva nem volt hajlandó magára kötelezőnek tekinteni. Erre a pápa már név szerint is megfenyegette a kiközösítéssel, amire a király azzal válaszolt, hogy a wormsi zsinaton 1076 január 24-én kimondatta VII. Gergelynek a pápai tróntról való letételét. Ezután ült össze az a római böjti zsinat, melyen a pápa IV. Henriket kiközösítette az Egyházból, alattvalóit pedig föloldotta az iránta tartozó engedelmesség kötelezettsége alól. így indult meg a pápaságnak és a császárságnak az a harca, mely évtizedeken át két táborra osztotta Nyugat, főleg Németország kereszténységét, s amelynek az eszmék tisztulása és az Egyház tekintélyének fejlődése szempontjából oly nagy jelentősége lett. Az érvényesülni törekvő pápai eszmék lényegükben a clunyi mozgalom gondolatvilágából származtak. Cluny fejlődése és hatása azt mutatta, hogy a szerzetesség tisztultabb, nemesebb vallásossága lényeges kapcsolatban állott a világi elem befolyásának kizárásával, a kolostor és a kongregáció autonómiájával. Cluny nagy apátja, Szt Hugó (1049—1109) ezért lelkesen csatlakozott az egyházi reform mozgalmához s az apátkodása elején tartott reimsi zsinat után a toulousein s az avignonin, majd spanyolországi útjain is eredményesen támogatta azt. A VII. Gergely és IV. Henrik között kitört harcban azonban nehéz helyzetbe jutott, mert az előbbinek rend- és eszmetársa volt, az utób235-