Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

Mivel ennek a templomnak az építtetője, Vilmos normandiai herceg és Lanfranc caeni apát időközben Anglia királya, illetőleg — canterburyi érseki minőségben — prímása lett, érthető, hogy az irányításuk alatt újjászervezett angol egyházban a normandiai típus vált uralkodóvá — némi helyi jellegű színezettel. A XI. század vége felé megindult nagyszabású templomépítészetnél általában ott is a latin keresztes alaprajzot követték. A hosszú hajók kezdetben még apszisban végződtek, később azonban az egyenes, a szögletes lezárást részesítették előnyben. A sugárkápolnákat még a deambulatorium föltűnése után is ritkán alkalmazták. A mellékhajó fölé rendszerint karzat került. A világítást a karzatnak s a fölötte emelkedő főhajónak az ablakai szolgáltatták. A hosszanti hajókat legtöbbször hatalmas hengeres oszlopok különítették el egymástól. A főhajók mennyezetét — akárcsak Normandiában — gyakran fából ácsolták. Az angol templomok külső jellegzetességét főleg a 2 homlokzati s a szélesebb és magasabb világító torony adta meg, melyeket négyszögletes formában alakítottak ki, nem csúccsal vagy sisakkal, hanem vízszintes vonalban zártak le. Hogy csak a legimpozánsabb angol-normann alkotásokat említsük, Caen hatását nemcsak Canterburyben — Lanfranc saját templomában — szemlélhetjük, hanem Norwichben s Elyben is. Ez utóbbi galériás mellékhajója viszont Durhamban is megjelent — a karzatot azonban ott is, Tewkesburyben is a caenitől némileg elütő módon tagolták. A dumami boltozaton a boltívek közeit 2—2 egymást átlósan vágó borda bontotta részekre, Gloucesterben a hármas osztású apszist övező deambulatorium, a karzat és a triforium is megtalálható. Templomok, portálék és keresztfolyosók kőszobrászata, fa- és fémművessége Az építészet után a szobrászat kifejlődését és alkotásait ismertetve mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy a kőfaragók sokáig csak az építészek segédeiként végezték a román templomok díszítését, az oszlop- és pillérfők faragását. A szobrászat csak 1100 körül kezdett önállósulni, a XIII. századra viszont már nagy tökéletességre jutott. A mesterek legtöbbször ugyan a helyszínen dolgoztak, de később már otthoni műhelyeikből is szállították alkotásaikat. Figurális ábrázolásaikban sokszor tudatosan tértek el az anatómiai hűségtől, mert fontosabbnak tartották a gondolat, az eszme szimbolikus kifejezését. De alkotásaik szemlélésekor azt is tekintetbe kell vennünk, hogy nem 216-