Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

III. Fejezet • A bencés eszme kivirágzása és a vallásos gondolat uralom-ra jutása a román javaközépkorban

főhajóval azonos magasságú egy vagy két kereszthajó alkalmazásával. Bár a két kereszthajós és két kórusos bonyolult térhatású templomépítéssel német földön még a XI. században is lehet találkozni, a fejlődés mégis a három vagy öt hosszanti és a keleti részen egy kereszthajót tartalmazó latin keresztes alaprajz irányába fordult, mely a szerkezeti lazaság helyébe egységet hozott. A fő- és a kereszthajó találkozásánál kialakult négyzetes tér nemcsak a kompozíció középpontját jelentette, hanem azt a téregységet is, melyhez a hajók méretei arányosultak. Az építkezés legfőbb föladata a főhajónak a kereszthajótól keletre eső részének kidolgozása volt. Oda került a szerzetesi tevékenység legfőbb színhelye, a kórus, az azt folytató, apszisban záródó szentélybe pedig a kultikus cselekmény központja, a főoltár. Az alapító vagy védőszent sírját vagy kriptáját szintén a szentélyben szokták elhelyezni. Ezen nagyvonalú, sematikus román tervrajzon aztán — a különböző igényeknek megfelelően — különböző módosításokat, illetőleg bővítéseket eszközöltek. A tömeges zarándokiások megindulásától, a XI. század közepétől fogva kezdték fölemelni a szentélyt, esetleg a kórust is s a kripta az alatta kialakított alsó templomba került. Hogy a szent sírját, tumbáját a zarándokok akadálytalanul megközelíthessék és megérinthessék, a mellékhajókat a mellékapszisok egészben vagy részben való megszüntetésével a szentély mögött összekötötték. így jött létre — főleg a francia típusú templomokat jellemző — körjárat vagy „deambulatorium" s általa a körüljárás szentély, melynek a szerzetesek is hasznát vették, mert ily módon a kisebb körmeneteket zavartalanul elvégezhették a templomban is. A szentek kultuszának növekedése pedig a sugárkápolnák rendszerét alakította ki. Ez abban állott, hogy a deambulatorium falához oltárral ellátott félkörös vagy négyszögletes kápolnákat, kápolnafülkéket építettek, melyek a szentély felé néztek. A templomok ellenkező, nyugati végére gyakran a hajók szélességében egy tágas előcsarnok, ,,narthex" került, melyből sokszor díszes kapu vezetett a templom térségébe. Az ellenkező falat már az oromzat alkotta. A narthex emeleti részét „galiZea"-nak hívták, mert körmeneteik alkalmával az Űr Jézus példáját követve a szerzetek is „fölvonultak Galileába". Hasonlóan emeleti helyiség volt az a több helyen alkalmazott karzat vagy galéria is, melyet az alacsonyabb mellékhajók fölött képeztek ki. Ennek árkádokkal tagolt fülkéi a főhajóra néztek. Ezek a románkori templomok gyakran hatalmas építmények voltak, melyek nemcsak a szerzetesek istentiszteletére, hanem