Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

Bevezetés

gadás céljából megengedte Pachomius a magán étkezést ; az önmegtagadás legmagasabb fokát mégis az egyéni akarat kikapcsolásában, a tökéletes engedelmesség megvalósításában látta. A kolostori élet öncélúságát nemcsak a világtól való elzárkózás mutatta, hanem az is, hogy szerzetesek számára tiltotta az egyházi rendek fölvételét. Bár idők folyamán rendszabályt is szerkesztett, a legfőbb tekintélyt saját személye jelentette, ami halála után intézménye hanyatlását okozta. A szerzetesi eszme fejlődésének útján a következő állomást Nagy Szt Vazul (330—379) működése jelentette. Ha remete Szt Antal az aszketizmust, Szt Pachomius a közösségi gondolatot hangsúlyozta, Szt Vazul érdeme, hogy a felebaráti szeretet, a „Caritas" gyakorlását hozta kapcsolatba a szerzetességgel. Vazul valódi keresztény családi környezetben nőtt föl s így tapasztalatból tudta, hogy a család nem zárja ki az aszketikus eszmények szolgálatát. Végiglátogatva az egiptomi, szíriai és palesztinai remeték telepeit, azok életmódját egyéni tapasztalata alapján ismerte meg. így alakította ki saját elgondolását az Istent kereső szerzetesi életről, melyet Neocezaria közelében igyekezett megvalósítani. Életszentségének és önmegtagadó életének hírére annyian gyűltek köréje, hogy Pontusban és Cappadociában is kénytelen volt kolostorokat alapítani. Szerzetesei számára két rendszabályt is írt. Ezek még nem olyan törvénykönyvek, melyek a szerzetesi élet szervezetét és működését szabályozzák, hanem olyan aszketikus művek, melyek a szerzetesi élet ideológiai alapvetését tartalmazzák. Szt Vazul ezen elméleti és gyakorlati tevékenysége által vált a keleti szerzetesség patriarchájává. Ez a vazuli szerzetesi élet több tekintetben is fejlődést jelentett a pachomiusi formához képest. A remete és a közösségi élet kérdését elvi alapon vette vizsgálat alá s annak eredményeként egész határozottsággal a közösségi forma mellett foglalt állást. Meggyőzően bizonyította, hogy az felel meg inkább az evangélium szellemének, mert abban az erények, főleg a felebaráti szeretet sokkal inkább gyakorolhatók, mint a magányban. A legkiválóbb klasszikus műveltségben részesült Szt Vazul tudatosan törekedett a kolostori élet harmóniájára, a bölcs mértéktartásra. Óva intette szerzeteseit az aszkézis túlzásaitól; az egyéni önmegtagadásokat az elöljárók engedélyétől tette függővé. A közösségi szellemet az imádság és a munka végzésében s az étkezésnél is hangsúlyozta. A lelki élet vezető szerepét azáltal domborította ki, hogy naponként már hatszor gyűltek össze közös istentiszteletre. A liturgiával való ezen szorosabb kapcsolat abban is jelentkezett, hogy megkívánta, hogy szerzetesei közül néhányan 18