Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

nek — perjelnek, dékánnak, gondnoknak — se legyen álláshoz kötött jövedelme. A fegyelmi, azaz aszketikus élet irányítása és ellenőrzése természetszerűleg az apát joga és föladata volt, de azért az illetékes püspök, sőt a császári küldetésben eljáró egyházi és világi személyek, a „missi" is gyakoroltak fölügyeletet. Éppen azért nekik is jól kellett ismerniök a kolostori életet szabályozó Regulát. A szerzetesi fegyelem fönntartásának s az előforduló hibák javításának sajátosan kolostori eszköze volt a „Capitulum culpae" intézménye, mely az önismeretet, az alázatosságot és az engedelmességet egyaránt ápolta, fejlesztette. Gyökerei a Regulában találhatók, ahol Szt Benedek elrendelte, hogy aki a fegyelem vagy a napirend ellen akár véletlenül, akár hanyagságból, akár készakarva vét, valamit elront vagy elhibáz, az azonnal jelentse azt apátjának és alázatos bevallással s a kiszabott elégtétel teljesítésével tegye jóvá hibáját. Ez az előírás a VIII. század végére úgy alakult, hogy a hibázó nem azonnal tett jelentést elöljárójának, hanem hetenként egyszer, esetleg többször vagy mindennap is a templomban végzett Prima után. A külön erre a célra épített káptalanteremben tartották meg az innét elnevezett „Capitulum culpae"-t, a fegyelmező káptalant. Ez az apát vallomásra szólító szavaival kezdődött. Utána a szerzetesek egyenként nyilvánosan megvallották az időközben elkövetett hibáikat, fegyelmezetlenségeiket s megkapták az elöljárótól kiszabott elégtételüket. Végül az apát intő beszéde következett, ami rendszerint a Regula valamelyik fejezetét, gondolatát vagy intézkedését fejtegette. A Regula követése a szeretet útján: a vendéglátás, „mandatum", orvoslás, imaszövetségek, „halottak napja" A kolostor aszketikus életének lényege a reguláris fegyelem megtartásában, a békesség megőrzésében s a szeretet gyakorlásában állott. Hogy ez a föladat tudatosan élt a kor bencéseinek lelkében, azt aszketikus irodalmából is láthatjuk. Ennek legkimagaslóbb képviselője az az ír származású Smaragdus, St Mihiel apátja volt, aki a Regulához a IX. század elején készített magyarázatait (Commentaria in regulám sancti Benedicti) Szt Ágoston nyomán olyan tükörnek mondotta, melyben — tanquam in speculo — megláthatják a szerzetesek azt, hogy milyennek kell lenniök. Azt írta, hogy „a regulánkat mi nem havonként vagy hetenként, hanem naponként olvassuk a Colla8 Szent Benedek fiainak I. 113