Szent Benedek fiainak világtörténete I. kötet

II. Fejezet • A Regula elterjesztése és a nyugati keresztény kultúrközösség megteremtése a koraközépkorban

ben imádságot kért lelki testvéreitől, mert bűnei miatt sok zaklatás gyötri. Más levelében azért kérte angliai barátai imádságos támogatását, hogy „ajka szava által terjedjen és ragyogjon Krisztus dicsőségének evangéliuma a pogányok között". A lelki élet kegyelmi forrásai között a legfontosabb a szentviise volt. Szt Wynnibald életrajzában azt olvassuk, hogy a presbyterek naponként miséztek. Ezt azonban nem tarthatjuk általános gyakorlatnak. Walafrid Strabo ugyanis a liturgikus szokásokról írt művében azt jegyezte föl, hogy voltak olyanok, akik évenként csak egyszer, mások viszont naponként többször is mondtak szentmisét. A montecassinói Paulus Diaconusnak tulajdonított Regula-kommentárból látjuk, hogy a 9 órakor végzett Tertiát a közösség istentisztelete, az ünnepélyes konventmise követte, Alkuin életrajzírója pedig megjegyezte, hogy azon a mester tanítványaival együtt vett részt. A szentmise liturgiájának változatosabbá tételén ugyancsak Alkuin munkálkodott dicséretes eredménnyel. így a hét egyes napjain a Szentháromság miséje mellett a Szentkereszté, az angyaloké és Szűz Máriáé is megjelent. A bölcsesség kegyelmét kérő szentmise elsősorban Alkuin lelkületének a megnyilatkozása, az ő igényének a kielégítése volt. A gyónás és az áldozás gyakorisága tekintetében nincsenek ugyan részletes adataink, de Paschasius Radbertus és Ratrammus tudományos művei mutatják, hogy az Eucharistia elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt az érdeklődés előterében állott. Ugyancsak Paschasius Radbertus jegyezte föl azt is, hogy Adalhard apát betegségében naponként áldozott. Mindezekből láthatjuk, hogy a bencés apátságok a VII.—IX. századokban a liturgikus élet központjai voltak. De ezt bizonyítják azok az angol, francia és német földön egyaránt előforduló esetek is, amikor egyes apátságokat egyesítettek az ott levő püspökségekkel vagy érsekségekkel. Ezeknek ugyanis rendszerint az lett a rendeltetésük, hogy a püspök vagy érsek irányítása alatt élő szerzetesi közösségek végezték a székesegyház liturgiáját — a zsolozsmát és a karéneket. Az olaszoknál a római Szt Pál és a milánói Szt Ambrus apátság bencései látták el a rájuk bízott bazilika istentiszteletét. Az eszmény az aszkéta, majd a hitvalló kultúrszerzetes Szt Benedeknek a lelki életre vonatkozó életfölfogása tudatosan különbözött a keleti remeték világnézetétől, akik az önsanyargató és a világtól elzárt életmódban látták a tökéletesedés 109