Püspöki jelentések a Magyar Szent Korona Országainak Egyházmegyéiről 1600–1850

Pannonhalmi Szemle 1931. évfolyamában tőlünk közölt 1629-í győri jelentéssel együtt, közzé van téve 12, Három jelentésnek viszont (Bosznia 1591, Győr 1781, Szatmár 1810) csak megírásáról tudunk

1, de őket megtalálni nem sikerült, A 101 jelentésből a 16. századra esik 1 (horvátországi); a 17. századra 21, közülük 11 horvátországi; a 18. századra 44, közülük 13 horvátországi; a 19. sz. első felére 35, közülük 9 horvátországi. Püspökségek szerint a jelentések megoszlása a következő: Zeng-Modrus 17; BosznaSzerém

2, Esztergom, Győr és Vác 9—9; Zágráb 8, Szombathely 7, Szatmár 5; Nyitra, Pécs és Székesfehérvár 4—4; Erdély, Szepes és Veszprém 3—3; Besztercebánya, Kalocsa és Várad 2—2, Csanád 1. A többi nyolc egyházmegye, azaz Eger, Eperjes, Fogaras, Kassa, Kőrös, Nagyvárad (görög), Munkács, Rozsnyó és Swidnic, valamint a pannonhalmi főapátság nullius területe egyetlen püspöki jelentést sem tudnak felmutatni 1850-ig, Ha ezeket a számokat összehasonlítjuk a németországi, ausztriai vagy a belga püspökségek jelentéseinek számával, akkor látjuk, mily kevéssé teljesítették a magyar püspökök ebbeli kötelességüket. Leszámítva a török hódoltság századát a megszállt egyházmegyékre nézve, még mindig messze vagyunk az óhajtott és elvárható eredménytől. A magyar püspökök ily természetű eljárásával, a mentő és marasztaló körülményekkel alább részletesebben foglalkozunk. Ily hosszas, de szükséges előzmények után rátérünk tanulmányunk tulajdonképeni gerincére, a trienti zsinat Magyarországon való végrehajtásának kérdésére. Eddig — tudomásunk szerint — senki mégcsak meg sem kísérelte, hogy e méltán fontos problémával pozitív adatok alapján egységesen és átfogóan foglalkozzék. Végignéztük erre vonatkozólag összefoglaló és monografikus jellegű egyháztörténelmi irodalmunkat és nemzeti történetünknek nagyarányú feldolgozásait, de egyikben sem találtunk kielégítő feleletet. A legtöbb munka az események sorozatába állítja bele az egyházi fejlődést, a belső egyházi élet elhanyagolásával csupán a külsőségekkel törődik. Az írók másik csoportja foglalkozik ugyan e kérdéssel, de megelégszik egy-két közhelyként emlegetett — igaz, hogy fontos — reformnak, eredménynek (szemináriumok, jezsuiták stb.) közlésével, általában a felületen mozogva és a messzibb jövőbe nem tekintve, a fejlődést nem láttatva. Ha pedig az Egyház belső életét is tekintetbe veszik, előadásuk rendszerint kimerül a magyar zsinati határozatok ismertetésével és az egyházlátogatási jegyzőkönyvek némely részeinek felhasználásával. A kérdés egészét azonban egy író sem fogja meg. A trienti zsinatnak mint nagy szellemi áramlatnak hatása a magyarság lelkére, megnyilvánulása az egyházi és világi katolikusok gondolkodásmódjában, szellemi termékeikben és életükben: mindezeket a nagyon modernül ható problémákat pedig történészeink mégcsak föl sem vetik. A követke1 V. ö. Hodinka i. m. 104, s e mű 153. és 187. 1. 2 Külön véve: Bosznia 5, Szerém 1, egyesített diakovári 3.