Püspöki jelentések a Magyar Szent Korona Országainak Egyházmegyéiről 1600–1850

IGEHIRDETÉS 31 prédikáció előtt a szentleckét is felolvassák, s a végén a néppel együtt felkeltsék a hitet, reményt és szeretetet, ünnepeken pedig a végén a közös szükségletekért a régi könyörgéseket mondják el.

1 A szentbeszéd tárgyát is általánosságban megállapította. Ünnepeken erkölcsi kérdésekről kellett szólniok a plébánosoknak, advent vasárnapjain a négy utolsó dologról és ezekkel rokon témákról, nagyböjtben az Űr szenvedéseiről, a többi vasárnapon pedig kateketikus beszédeket kellett mondaniok.

2 Salbeck Károly szepesi püspök a szentbeszéd formáját és előadásának módját, valamint a gyermekek és tanulatlanok oktatásának mikéntjét is előírta. Ugyanő a parókia fontosabb eseményeit tartalmazó könyv vezetését is megparancsolta. (Szepes 1780. 206. 1.) Az 1784-es pécsi jelentésből arról értesülünk, hogy a plébánosok beszédeit a püspöki szentszék cenzúrázta. Erdélyben gr. Batthyány Ignác püspök rendelte el a szentbeszédeknek az egyházi főhatóság elé írásban történő beküldését, s a plébánosok azóta buzgóbban hirdették az igét. A nyitrai püspökség lelkészeinek a negyedévenkint tartott espereskerületi gyűléseken kellett írásban benyújtani prédikációikat, ezek aztán a püspök elé kerültek, hogy készületükről tudomást szerezzen.

3 A jezsuitarend eltörlése a hitszónokok számát megtizedelte, s ezen a válságon a rendnek visszaállítása után hazánkban csak kis mértékben való elterjedése nem tudott segíteni. A nagy űrt egyideig látszólag pótolta a plébániai rendszer kiépítésével együttjáró világi papi szaporulat, de ez nem sokáig tartott. Láttuk már föntebb (26. Íj, hogy a 18. sz. végén több oknál fogva nagy paphiány köszönt be nálunk, s ez az állapot csupán a 19. sz. második felében javult. Örvendetes jelenség a 18. században, hogy a lelkipásztorkodástan külön tanszéket kap, a hitszónoklat tanítására pedig nagyobb gondot fordítanak. De ennek a 19. században is érvényesülő teológiai oktatásnak világias, államilag befolyásolt és egyházias szempontból hideg szelleme nemhogy segített volna, hanem csak rontott az igehirdetésen. A 19. század egyházi beszédeit a száraz moralizálás jellemezte, esetleg még szép és fellengzős kifejezések a kiáltó belső üresség és hiányzó lelkiség pótlására. Mindennek következtében elkövetkezett a szónokok és a hallgatók válsága. A szónokoké, mert a teológiai oktatás iránya miatt javulás nem igen volt várható; a hallgatóságé: mivel a szentbeszédek alatt a templomok egyre üresebbek lettek, a műveltebbek pedig kezdték magukat teljesen fölmentve érezni az ige hallgatásának kötelezettsége alól. Az igehirdetés és az élet messze kerültek egymástól, a lelkek vezetése kezd erőteljesen kicsúszni az Egyház kezé1 Ezt az imádságot már a 16. században is mondták a szentbeszéd végén. Szövegét 1. Mihalovics i m. I. 357. 2 Várad 1754. 290. 1. » Pécs 1784, Erdély 1788, Nyitra 1832. L. a 181, 102. és 176. 1.