Püspöki jelentések a Magyar Szent Korona Országainak Egyházmegyéiről 1600–1850

munkájának. Ennek a tevékenységnek középpontját kezdettől fogva a tanítás és megszentelés alkotja. A lutheri reformáció után — minthogy a különbség elsősorban a tanban mutatkozott, míg a külső szertartásokban még élt egyideig a hasonlóság — a tanítás s így annak két legjellegzetesebb formája: a. szentbeszéd és hitoktatás kerül az érdeklődés homlokterébe. Mivel pedig a magyar katolikus egyház a nagy pusztulás folytán szervezetlen és tehetetlen, a kezdeményezést a világi hatalom, az országgyűlés veszi kezébe. Az 1542-es, 1548-as, 1550-es és 1553-as országgyűlések egymásután intézkednek a katolikus hitszónoklat érdekében. Az 1560-as nagyszombati zsinattal megkezdődik e tárgyra vonatkozó egyházi rendelkezéseknek hosszú sora. Az előbb említett elvnek megfelelően hangsúlyozza, hogy a plébánosok a népnek az evangéliumot és szentleckét betűszerinti értelemben magyarázzák, azonkívül a segédkönyvek használatában óvatosságra inti a lelkészeket. De épen e téren voltak bajok katolikus részen: a hitújítás hirtelen elterjedése folytán nem voltak oly művek, amelyek a szónokoknak a fennforgó válságos jelenségekkel szemben irányt és támogatást adtak volna. A nagy paphiány is igen éreztette káros hatását. Ezért főpapjaink, illetve népünk vallási szükséglete a licenciátusi intézménnyel iparkodtak a bajon segíteni. A licenciátusok is közreműködtek az igehirdetésben egyrészt evangéliumi magyarázatok felolvasásával, másrészt prédikálással.

1 A trienti zsinat, mint annyi más téren, itt is felismerte a korszükséglet kívánta eszközöket, s a szószékre különös figyelmet fordított. A hierarchia minden lelkészi javadalommal rendelkező fokozatára nézve megállapítja az igehirdetés kötelezettségét a tanulmányunk elején már ismertetett mértékben. (XXII, 1.) A szentbeszéd módját illetően a hívek felfogásához való alkalmazkodást hirdeti, az alapigazságoknak röviden és könnyedén történő tanítását, (Sess, V, 2, de ref, és XXIV, 4. de ref.) Láttuk, hogy Oláh Miklós már a zsinat befejezése előtt is rendelkezett az igehirdetés ügyében. Őt követik a Tridentinum utáni magyar zsinatok is. Ezek legalább vasár- és ünnepnap megkívánják a lelkészektől az ige hirdetését, s végigvonul bennük a trienti zsinatnak a hallgatók értelmi színvonalához történő alkalmazkodásról vallott elve.

2 A szónokoknak elsősorban azokkal a hitigazságokkal kellett foglalkozniok, amelyeket a hitújítók támadtak; de az 1638-i nagyszombati zsinat külön hangsúlyozza, hogy ezt csak a kérdéses dolgokban kellően jártas papok tegyék, a többiek elégedjenek 1 Mihalovics, A katolikus prédikáció története Magyarországon. I. Bpest, 1900. 316—19. 347, 333—34.— Juhász, A licentiatusi intézmény Magyarországon. Bpest, 1921. 43. Természetesen még más szerepük is volt, minket azonban e helyütt csupán az igehirdetés érdekel. 2 Szombathelyi zsinat 1579, nagyszombati 1611, 1629, 1638, zágrábi 1690, diakovári 1706. Szvorényi i. m. 227, Péterffy i. m. II. 211, 254—55,358, 406, 411.