Héjja Julianna Erika: Szép kötések nemes bőrben. Békés megye könyvkötészetének történetéből - Múltidéző mozaikok Békés megye történetéből 4. (Gyula, 2011)

Sipos József békési református lelkész legidősebb fia, az 1809-ben született József a könyvkötőmesterséget Szer István debreceni mesternél tanulta, aki 1826. május 24-én szabadította fel a fiút. Ezután a szabad királyi város elöljárósága által kiállított útlevéllel Sipos József az országhatáron belül már több helyen megfordult, 1829-ben az örökös tartományokba és Ausztriába kívánt továbbutazni. A hatóságok nem gördítettek akadályt a fiatalember vándorlása elé, a kért útlevelet 1829. március 26-án kiállították számára. Lehoczky Lajos főszolgabíró személyleírása szerint Sipos József református vallású, nőtlen, középtermetű, tiszta ábrázatú compactorlegény volt. „A fiú formája leírása megvan ugyan már Wanderbuchjában, de hogyha az a passualisba is szükséges - állt az édesapa az útlevelet kiállító megyei első alispánhoz írt kiegészítésében -, ez az: 19 Vi esztendős, 5 és Vi sukkot termetében halad, szőke, egyenes orrú, hajlott derékkal járó, kék szemű, beszél magyarul, németül, ír is magyarul becsületesen, németül is valahogy.” - A hajlott hát, a rossz tartás a könyvkötőmesterség sokszor szükségszerű következménye volt. A papírhajtogatást, összehordást, fűzést követő munkafázis, a vágás ugyanis rendkívül nehéz, roppant nagy testi erőt igénylő feladat volt. A gyakorlott kezek is óránként legfeljebb öt kötetet tudtak a könyvgyaluval megvágni, s ha valaki tartósan végezte ezt a munkát, a testi fejlődését is károsan befolyásolta.

A középkorban a céheknek rendkívül nagy szerep jutott a város védelmében, egyben a polgárőrséget is biztosították, valamint szervezetten részt vettek a tűzoltásban. A XVIII. századra ez a funkció már egyre inkább háttérbe szorult. Az 1800-ban kiadott Békéi vármegyének tűz ellen való rendelései viszont még a bognárok, asztalosok, esztergályosok, szűcsök, kalaposok, fazekasok, kőművesek, kalmárok, bor7