Erdész Ádám - Kovács Tamás: A holokauszt Békés megyei történeteiből (Gyula, 2014)

Erdész Adám: Gyermekkor a holokauszt idején

nyugalmat sugárzott, de egyben érdekes színfoltot is jelentett számomra. Sehol a világon egyetlen más utca sem keltett bennem hasonló élményt, pedig sok országot bejártam. Ez a melegség és biztonság, a szeretetnek ez a nehezen kifejezhető formája egész Mezőberényre vonatkozott. Csodálattal figyeltem a Fő utca végén a városházát, jobb oldalán Petőfi Sándor mellszobrával, aki innen indult el végzetes útjára, Segesvárra. Életem legszebb emlékei közé tartozik a liget, amelyet akkor mi gyerekek kettéválasztottunk nagy és kis ligetre. [...] Imádtam a város környékét. Sétálgattam a körgáton és a laposi szőlőkben. Mély meggyőződéssel éreztem, hogy mindez az enyém. A legnagyobb biztonságot, amelytől úgy gondoltam, nincs erő, ami megfoszthatna, a házunk jelentette. Néha beálltam a nagykapu mögé, egy hatalmas hajó kapitányának képzeltem magam; vezetem a hajót az élet minden félelmén és nehézségén keresztül”.4 Az elemi iskolába járó fiú biztonságérzetét tovább erősítette édesapja tekintélye és a helyi társadalomban elfoglalt helye. Az apa, Szegő István színész végzettséggel is rendelkező, jól kommunikáló, közkedvelt orvos volt. Az egész településen ismert doktor presztízse még inkább megnövelte fia biztonságérzetét. „Ekkor rendkívül nagy és fontos embernek éreztem édesapámat, ami párosult a már meglevő csodálattal eltelt ámulattal iránta. Ezekben az években még hatalmasabbá nőtt a szememben. Személye növelte biztonságérzésemet: úgy éreztem magam, mint kismadár a szülei szárnyai alatt.”5 Az idézett szöveg nagyon szépen dokumentálja, hogy a család, a családi ház adta biztonságot megsokszorozta a szerző azon meggyőződése, hogy városa éppúgy az övé, mint minden más herényié. Többször utalt arra is, hogy a nagyobbrészt mezőgazdaságból élő, többnemzetiségű nagyközség társadalmában is kimondottan otthonosan érezte magát. Szegő György visszaemlékezése szerint otthonról hozott biztonságérzete akkor sem rendült meg, amikor gimnazistaként találkozott az antiszemitizmus közvetett és közvetlen jeleivel.

Az endrődi kötődésű Gergely Ágnes és Fenákel Judit szépírói eszközökkel idézte fel a „megtörtént” és „megálmodott” múlt metszéspontjában rejtőző gyermekkort. Mindketten úgy írtak endrődi házukról, mint a biztonság és a csodák birodalmáról. „Várkastély”, „napfényszemű” szülőház, „Noé bárkája” — olvashatjuk Gergely Ágnes metaforáit és hasonlatait Várkastély című, szülőházáról szóló szövegében.6 Hasonlóan idézte a maga emlékeit Fenákel Judit is, azzal az eltéréssel, hogy a 2004-ben kiadott prózai szövegben határozott különbséget tett az „odabent” és a „kívül” között.7 A hét-tízéves kislányok emlékeit felvillantó önélet4 Szegő, 1999. 7-8.

5 Uo. 31.

6 Fenákel-Gergely, 2004. 11-15.

7 Uo. 7-10.

58