Erdész Ádám - Katona Csaba: A múlt felfedezői. A Magyar Történelmi Társulat és a Békés Megyei Levéltár 2008. november 7-i konferenciájának anyaga (Gyula, 2008)
Katona Csaba: "A templomba járó öregeket faggattam […] a régi Csabáról." Haan Lajos mint ember és történész
emberi dolog történt: elpisilte magát! Nem kellett ennél több. A kortesek, kik hurcolták s kiknek kezein végig csurgott a nem várt nedv, egyszerre levetették, s elkezdték kiabálni, »Pfuj! Húgyos! Nem kell húgyos!« így lett vége a komédiának, s Jeszenszky maga maradván a síkon, győzött.” Nehéz nem észrevenni, hogy Haan lényegre törő, röviden és pontosan fogalmazó stílusa mintha épp akkor törné át a mondandóját szilárd mederbe terelő gátjait, amikor a téma lehetőséget ad humorának felcsillantására. Ekkor, ha nem is parttalanná válik mondandója, de stílusa színesebb lesz; másképp fogalmaz, mint a fenti eset is példázza. S ha nem is mindig ír ily hosszan, de sajátságos példa az is, ahogy megörökítette, miként torolta meg édesapja egy gyermekkori felelőtlenségét: „Csaknem a fél templomot körülmásztam, midőn atyám meglátott. Elborzadt a látványra, mert ha egy kissé megcsúszik a lábam, lezuhanok, s nyakamat szegem. Szelíden leintett, s amint a földön voltam, ugyancsak jól elverte a nadrágomat.”39 Amilyen derűvel idézte fel a gyermekkori „nadrágverést”, olyan megbocsátó humorral ír a később jeles költővé lett Sárosi Gyula egy eperjesi tréfájáról is, noha annak ő maga volt „szenvedő” alanya. Irodalmi önképzőkörükben ugyanis verseket írtak az eperjesi diákok és ezeket egymás között bírálták. Említést érdemel az is (lásd: szerénység), hogy amikor Haan ifjúkori versét idézte, tökéletesen érzékelte, a vers mondandója és stílusa talán már keletkezésekor is burjánzott a költői túlzásoktól: „Éppen az én dalom, »Rákóczi dala« című volt szőnyegen. Sárosi Gyula volt a bírálóm, s igen megdicsérte dalomat. De azért kifogásai is voltak ellene, nevezetesen azt kifogásolta, hogy ez a kifejezés, »irányozza a lélekkaland« igen merész kép. Pedig a kópé, épp ő diktálta nekem. Amint tudni illik, délelőtt az iskolában ülök Sárosi mellett és dolgozom a dalt, egész odáig: »s ha majd e vad határokon véglángja szűmnek elhaland«, sehogy se tudtam tovább boldogulni, s mondom Sárosinak: »No, diktálj hát valamit hozzá, poéta!«, s ő azonnal azt mondja rá: »s útját szebb csillagok felé irányozza a lélekkaland«. Tetszett nekem s elfogadtam. S íme, a gaz kópé éppen azt kifogásolta, amit ő diktált.”40 Bár fentebb utaltam rá, hogy egy-egy tréfásabb epizódnál Haan hajlamosabb volt - természetesen önmagához képest — bő lére ereszteni mondandóját, humorának igazi, egyedi fénye azonban akkor csillant meg, amikor nem így tett, hanem amikor őt személyében érintő komoly dolgokkal kapcsolatosan engedett meg magának egy-egy „mosolyt” - éspedig rendre altkor, amikor egy-egy fontos történés a kárára vagy javára ugyan, de eldőlt. Ilyenkor Haannál nem olvasható kesergés vagy szitok vagy káromlás előbbi, sem pedig öntömjénezés utóbbi esetben. Kiváló példája a szerénységgel elegy humornak, ahogy beszámol arról, hogy az 1867-ben alakult MTT (amiről alább bőven esik még szó) vezetőségének tagjává választotta őt. Szokásához híven rögzítette a tényt: „Ugyanezen évben megalakult Pesten a Magyar Történelmi Társulat. Mindjárt az alakuló gyűlésen megválasztattam én is 39 Haan, 1971. 8. 40 Haan, 1971. 13-14. 22
