Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

seggel végrehajtható legyen. Ez áll a közlevéltárak államigazgatási teendői mellől hiányzó kellő szigorúságú garanciák esetében is. Sajnálatos, hogy azt sem lehetett elérni, hogy az állami gazdasági szervek iratai a privatizációig állami tulajdont képezzenek, és így idővel közlevéltárba kerüljenek. A védetté nyilvánítás lehetősége ugyanis nem azonos ezzel, bár ad némi kapaszkodót. Az pedig egyenesen megdöbbentett bennünket, hogy közvetlenül a szavazás előtt a parlamentben „becsempésztek" egy kitételt, miszerint a miniszter köziratokat magánlevéltárba utalhat. Ez veszélyes jogosítvány, szerencsére eddig nem éltek vele. Az 1995. évi törvény megjelenése után szinte rögvest megindult a korrekcióra, bővítésre irányuló munka, az értekezletek, egyeztetések sora. E munkában is bajtársi együttműködésben küszködtünk az ÖLT-tel. Az 1997:CXL. törvény (A kulturális javak védelméről...) a levéltárügyet főként finanszírozási téren érintette. Igen bonyolult és a számítások alapjául szolgáló összeg kiismerhetetlenségével jellemezhető támogatási rendszer alapjait fektették le. Ugyanis a helyi önkormányzatok közgyűjteményi célokra a két évvel korábban országosan erre fordított összeg 60%-át kapják - ennek kétharmadát a helyi, egyharmadát a megyei (fővárosi) önkormányzatok. Mi végig keveselltük mind a 60%-ot, mind az egyharmadot, hiszen a közlevéltárak jó része megyei fenntartású. Keveselltük az egyébként célszerű minisztériumi támogatási keretet is (a bizonyos 60% 22,5%-a - mi 30-33%-ot kívántunk a KKDSZszel együtt). E 22,5%-nak már tavaly 45%-ra kellett volna emelkednie, ám a hatálybalépését a költségvetési törvények a mai napig elhalasztották. Az viszont megvalósult - igaz, egy év csúszással -, hogy az említett 60% 4%-át szakképzésre kell fordítani, és a szakalkalmazottak évente egyszer kézhez vehetik a minimálbér 50%-át könyvek és dokumentumok vásárlására. Ez év január l-jével érvénybe lépett a felsőfokú végzettségű levéltárosok szakmai pótléka is, amely egyenlő a legkisebb közalkalmazotti bér 50%-ával. Az örömbe azonban üröm is vegyült, hiszen a legméltatlanabb helyzetben levő középkádereink, ügyviteli és gazdasági munkatársaink lemaradása fokozódik. Az 1997. évi kulturális törvény pozitívuma, hogy végre előírta a szakfelügyelet működtetését és állományvédelmi tárcakeretet biztosított, amit pályázati úton osztanak szét. A kormány ezzel elismerte, hogy a levéltárakhoz közvetlenül eljutó minisztériumi és önkormányzati támogatás elégtelen. A pályázati pénzek (beleértve az Nemzeti Kulturális Alapprogram adta forrásokat is) jól jönnek; nélkülük állagvédelemről, kiadványok megjelentetéséről, az egyesületek működéséről, a Levéltári Szemle megjelentetéséről például szó sem lehetne. A baj csak az, hogy e pályázati eszközöknek a garantált működési költségek felett kellene belépniük, s nem a minimális szintű működtetés forrásaiként. A finanszírozás ügye már 1996-ban napirenden volt. A tárca már akkor