Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

ma már rendelkezik, vagy rendelkezhet előbb-utóbb, olyan személyi bázissal, hogy minden lényeges ponton eleget tegyen az elvárásoknak anélkül, hogy öncsonkításra kényszerülne. Nincs tehát arról szó, hogy mi, akik belülről ismerjük a levéltári munkát, ne ismerjük el a selejtezést, rendezést, segédletkészítést stb. akár kezelői, akár levéltárosi szinten. Természetesen elismerjük. - A kezelőknél maradva: majd­nem minden levéltárban van egy-két régi, idősebb kezelő, akik az ügyfélszolgálatban, feldolgozó munkában sokszor döntő részt vállalnak, s akik elismert, közmegbecsülésnek örvendő törzstagjai a gárdának. De ők sem igénylik, hogy pl. az a középkoros levéltáros, aki kiváló oklevéltárak összeál­lítására és középkori latin filológiai kérdések megoldására képes, az vele váll­vetve végezze XY üzem vagy tsz anyagának rutinrendezését, illetve jegyzé­kelését, vagy vele együtt keresse ki valaki szolgálati idejének dokumentuma­it. Azt viszont igényli mind a régi, mind a fiatalabb kezelő, hogy a levéltáros készítse el a rendezési tervet, képes legyen segíteni neki egy-egy nehezebb ponton, egy-egy irattípus értékelésekor például, s végül az elkészült raktári jegyzék elé készítse el a kutatót informáló, a jelenlegieknél lényegesen job­ban eligazító bevezetőt stb. Egyébként a régi levéltáros kép sem állt kizárólag történetírásból: erre Buzási János is utal. Olyan kiválóságok, mint Szabó István, a szakma minden ágával-bogával tisztában voltak. A közigazgatás-történettől - államszervezet­től a paleográfián át az iratkezelési rendszerekig mindent képesek voltak a fiataloknak tanári szinten és ösztönző erővel továbbadni. Bár lenne ma min­den egyes levéltárunkban legalább egy-egy ilyen formátumú tanítónk. Ugyan­csak ránk férne ma, amikor a nagyok már részint korábban pályát váltottak, vagy nyugdíjba mentek, s hiányuk, illetve az általuk kiképzett s eleve jó kivá­lasztási rend következtében körünkbe került középgeneráció hiánya is las­san, de bénítóan kezd jelentkezni. A fejlődésnek végül is, szerintem, abban kellene megmutatkoznia, hogy a levéltáros visszaszerezve, sőt országossá fejlesztve a történeti publikációk terén korábban birtokolt helyét, társaival-kollégáival együtt vállalja fel mind­azt a feladatot, amit a kor megkövetel tőle - s nem abban, hogy az új (részben új) feladatokat elvállalva a régi, sikeres „ágazatot" megszünteti. Egyébként hogyan válaszolunk a kérdésre: mit csináltok a 40-50 év előtti létszám öt-hat­szorosával? Jól gazdálkodtok vele? Magyarán: nekem nem eszményképem az a levéltáros, aki csak a szemét­dombján kapirgál, de az sem, aki azt messze elkerüli, s főként az nem, aki azt kénytelen messze elkerülni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom