Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

val is sok „felesleges" irat veszett el. E ponton azonban némi segítséget jelent az, hogy a már említett centralizált gazdaságirányítási rendszer következtében a vállalatok legfontosabb történeti értékű iratainak jó része megtalálható a minisztériumok, az Országos Tervhivatal, a Nemzeti Bank, a központi állami ellenőrzés szervei és más országos hatáskörű szervek anyagában. A túlburjánzó irattermelés, egy és ugyanazon irat sok helyen történő őrzése, irattározása egyfelől súlyos gond, másfelől a történeti érték biztonságát elősegíti. Csak kitekintésképpen, s a nem éppen örömteli kép enyhítése érdekében említem meg, hogy az államhatalmi-államigazgatási szervek vonatkozásában az iratkezelés-irattározás helyzete 1948-1969 közt is lényegesen jobb volt. Az átszervezések és a sok új káder bekapcsolódásának negatív hatása itt is érvényesült, azonban az összkép sokkal jobb. A hivatali jellegű irányító szervek ugyanis - kevés kivétellel - mindig is törekedtek iratkezelésük áttekinthetőségére, a rendezett irattározásra. Problémát itt inkább a megszűnt szervek - gyakran gazdátlanná váló - iratainak sorsa, a jobb iratkezelési rendszer elfogadtatása, és az iratkezelők, irattárosok csekély hivatalon belüli anyagierkölcsi megbecsülése jelentett és jelent, aminek következménye nem egyszer az iratkezelők, irattárosok nem megfelelő szakmai színvonala. Az utóbbi probléma egyébként általános jelenség - sajnos -, a vállalatoknál is mindennapos. 1969-ben megszületett a már régen várt új levéltári jogszabály. Előírta mint ismeretes -, hogy minden szerv köteles kiadni iratkezelési szabályzatát és annak mellékleteként irattári tervét. Az irattári tervek alapján minden szerv köteles iratait tematikus tételekben rendszerezve irattározni. A levéltárak aktívan közreműködtek - tanácsokkal, javaslatokkal - a szabályzatok előkészítésében, s egyben jogot kaptak arra, hogy ne csak a selejtezéseket ellenőrizzék, hanem a szervek iratkezelésének-irattározásának teljes folyamatát. 1970-1972 közt a minisztériumok, országos hivatalok és intézmények elkészítették szabályzataikat és irattári terveiket. Sok még a megoldandó feladat: a szabályzatok még sok helyen korrekciót igényelnek, a tételes irattározásban is sok a probléma. A közigazgatásban hagyományos sorszámos, alapszámos, illetve alszámos rendszerről a bonyolult tételes irattározásra való áttérés nyilvánvalóan nem mehet máról holnapra. De az államigazgatási, hivatali jellegű szervek többségénél megindult az új szemléletű munka, ami a levéltárak aktív és folyamatos közreműködésével, a levéltárosok ellenőrző-tanácsadó munkájának színvonalasabb végzésével, az iratkezelési szabályzatok és irattári tervek már nem kampányszerű, hanem folyamatos korrekciójával, az elmúlt évek tapasztalatainak felhasználásával néhány éven belül, remélhetőleg, megnyugtató helyzetet fog előidézni. Kevésbé megnyugtató azonban a vállalati iratkezelés helyzete Az 1969es rendelet nyomán a minisztériumok kiadták ugyan az ágazatukra érvényes