Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

Az 1839-1840. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS

vádolása: demokráciáról beszélnek, miközben a végrehajtó hatalomnak kell megvédenie a népet a nemesség túlkapásai ellen... (Valóban volt sok esetben ellentmondás a reformeszmék és a földesúri gyakorlat közt, de ennek általánosítása a „radikálisok" egészére, akiknek legjobbjai fájlalták leginkább az említett ellentmondást, enyhén szólva rossz ízű volt.) Az ellenzék kétféle „téveszme" rabja - folytatta: egyrészt demokratikus eszmékkel csalogatja a népet (tehát a Wesselényi-Kölcsey-féle érdekegyesítés csak népámítás, csalogatás...), másrészt kormányellenes. Az oppozíció erejét azonban nem szabad túlbecsülni - figyelmezteti Dessewffy Metternichéket -, hiszen a „radikális" párt ereje kisebb, mint merészsége; vannak tisztjei, de gyenge a hadsereg. Van néhány kiválósága, ábrándozója és sok középszerű tagja, s ezek, kihasználva az alkotmányos formákat (azok szelleme ellenére - teszi hozzá) monopolizálják a közvéleményt, mivel a klérus és az arisztokrácia passzív, nem vesz részt a megyék politikai életében. A megyei közgyűléseket így a tisztikar és az azt választó köznemesség tartja kezében, főként a közigazgatásból élő táblabírák, ügyvédek (ez utóbbi, „csak" munkájából élő, valóban egyre inkább elismert és a politikában aktivizálódó rétegről leplezetlen lebecsüléssel ír Dessewffy). De - és ezt örömmel állapítja meg -, ha lassan is, szerveződik a megyékben a konzervatív párt is; egyes megyékben máris többsége van, másutt mérséklő hatást gyakorol. Itt igen érdekes megállapítást tesz a konzervatív párt összetételéről: szerinte a „párt" a régi rendi jogvédelmen túllépni képtelen „ó ellenzék" egy részéből, néhány becsvágyó és „mély belátású" személyből és az aulikusokból áll, s tömegbázisként a birtokosok azon részére támaszkodhat, amely az 1836-os úrbéri törvényektől megrettent, s belátta „a lapos liberalizmus eredményét". Dessewffy jól látja a kormánypárt összetételét: egyetlen, de igen lényeges réteget felejt ki, az arisztokrácia azon nagybirtokos rétegét, amely a feudalizmuson belül is képes volt a tőkés fejlődés bizonyos előnyeinek kiaknázására. Egyébként határozottan úgy vehető ki, hogy Dessewffy maga is „rablásnak" tekintette az említett úrbéri törvényeket, s ez újabb adalék „reformpolitikájának" mélységéhez. Ezután következik a memorandumban az eddig általánosan kezelt konzervatív mozgalomtól különválasztott, de az előbbit erősíteni igyekvő újkonzervatív javaslatsor: a kormány hagyjon fel a passzivitással, vegye kézbe a kezdeményezést a „haladás" útjának kijelölésében, az alsó osztályok képzésében s tartson kezében erős eszközöket a „radikális önkény" ellenében. Ha a kormány kezdeményezéseinek széles nyilvánosságot ad - így Dessewffy Aurél - akkor a radikálisok talajukat vesztik. A kezdeményezendő országgyűlési tárgyakat latolgatva leszögezi: gyökeres változásra csábító, a „reformáló hajlamnak kedvező" tárgyak kerülendők: így az ún. operátumok is, amelyek összességükben minden gyógyítást kívánó pontra rámutatnak, s így „forra-