Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)
A MEGYÉK VILÁGA A REFORMKORBAN
tisztektől (Vidovich, Omaszta) szabadítsa meg őket, nem csekély naivitással azt kívánták, hogy Károlyi gróf közvetlenül vegye át Csaba ügyeinek intézését. Ezután hosszú csönd következett, pedig a bűnszövetkezet működése épp ekkor kezdett kibontakozni. Ám nehéz volt ellenük fellépni: ha a lakosság az úriszékhez, mint elsőfokú bírósághoz fordult, ott elsőként éppen Omasztát hallgatták ki, s az ő szava döntött; az úriszék elnöke és ítélő bírái ugyan a csabai uradalomtól független, megyeileg kirendelt táblabírák voltak, ám eleve elfogultak voltak a gazdatisztek javára, nem is beszélve arról, hogy az alispán is ott állt Omasztáék mögött. Egyébként is: a megyei nemesek, táblabírák nem kis része valamilyen formában függött a megyében létező uradalmaktól, illetve tartott azok - összetartó - urainak befolyásától. így parasztnak az úriszéken ritkán lehetett igaza az uradalom ellenében. A fellebbezett ítélet pedig a megyei törvényszékhez került, ahol ugyanazok a táblabírák ítéltek, csak más felállásban. így érthető, hogy a csabaiak, amikor már nem tűrhettek tovább, egyenesen Budára, a Helytartótanácshoz fordultak ügyükkel. Olyan csabai, akinek volt vesztenivalója, nem mert fellépni az ügyben, így írástudó, jövő-menő, Csabán átmenetileg tartózkodó iparosokat béreltek fel. 1812-ben nem véletlenül ült a gyulai megyei tömlöcben Laczó János és Farkas Mátyás és az uradalmi tömlöcben Mahlik András. Pénzt gyűjtöttek és felküldtek őket Budára, ahol részint személyesen, részint a Csaba által fizetett ágens útján mondták el, adták be az Omasztáék viselt dolgaival kapcsolatos sérelmek özönét. Az akcióban - 1811 nyarán és őszén - Gécs Mihály, a Lukoviczki előtti csabai bíró is részt vett, ő volt az első a jómódú csabaiak közül, aki vállalta a nyílt fellépést. Beadványaikban nem kevesebbet kértek, mint Omaszta fondorlattal szerzett vagyonának konfiskálását és a bírák letételét. A Helytartótanács elrendelte a vizsgálatot, egyben menlevelet adott a három csabai kérvényezőnek: a vizsgálat lezártáig nem eshetett bántódásuk (hazatérve nem is késtek behatolni Omaszta házába és jól beolvasni neki). A kirendelt megyei bizottság 1811. november végétől 1812 pünkösdjéig vizsgálódott, s több mint 100 tanút hallgatott ki. Az eredmény igazolta a feljelentéseket, s világosan mutatta Omasztáék bűnösségét. Pedig sokan nem mertek tanúskodni, féltek a retorziótól (Omaszta hajdúja nem véletlenül híresztelte: „nem fogja bírni a karom a verést... egy szekér botot hoztak a számtartó udvarára' 1 ). így is éppen elegen kaptak bátorságot ahhoz, hogy részletesen kibontakozzék a korrupció és visszaélés-sorozat. Közben Omasztáék megpróbáltak mindent: éjjel igyekeztek megfélemlíteni embereket; hamis tanúvallomásokra biztattak, hamis okiratokat állítottak ki, megpróbálták Gécs Mihályt, mint az ellenpárt engesztelhetetlen tagját lopás gyanújába keverni stb. Igyekezetük rengeteg irományt eredményezett, de ezek igazságtartalma nem igazolódott. Mint ahogy nem igazolódott Omaszta végső vádja sem: ő a csabai beadványok szerzőit, s támogatóikat Horia és Closcához hasonlította,
