Erdész Ádám: A magyar függetlenség jelképe. Békés megye 2002. évi ünnepi Kossuth-konferenciájának előadásai (Gyula, 2002 [2004!])
Erdész Ádám: A Kossuth-kultusz Békés megyében
got adtak első számú ellenfelüknek, és személyét felértékelték azaz hozzájárultak a Kossuth-kultusz erősödéséhez. Az abszolutizmus katonai és polgári adminisztrációja sem 1848, sem Kossuth emlékét nem tudta eltörölni. Sőt a forradalom és szabadságharc első számú vezetője széles rétegek számára egy erőszakkal elrabolt, de majdan újra eljövendő jobb világ szimbólumává vált. A Kossuth-kultusz fénykora A kiegyezés után a már kiformálódott és megszilárdult Kossuth-kultusz új politikai környezetbe került. Kossuth ugyan nem tért haza, de az új viszonyok közepette újságcikkein, levelein, híveinek küldött „üzenetein" keresztül ismét rendszeresen szólhatott a magyar társadalom különböző rétegeihez. S ahogy a reformkorban figyelmet fordított politikusi imágójának formálására, most is tudatosan részt vett a személye köré fonódó kultusz alakításában. A kiegyezést követően megindult a szabadságharc és a forradalom történetének feltárása és birtokbavétele. Békés megyében az 1870-es években kezdték ünnepelni március 15-ét. 36 Az első - nagyobbrészt körökben és egyletekben tartott - ünnepeken rendszerint megszólaltak a felidézett kor szereplői. Egykori képviselők, honvédek elevenítették fel ünnepi beszédeikben a több mint húsz éve történt eseményeket. Volt rá példa, hogy a Pesti Hírlap korabeli számaiból olvasták fel a helyi eseményekről szóló tudósítást. 1848 emléke az évek múlásával nem fakult, hanem egyre fényesedett. Békés megye egyik dualizmus kori főispánja szerint „...az alföldi ember ... az 18481849-iki dicsőséges szabadságharcban látja megtestesítve mindazt, ami nagy és szent előtte, ehhez képest ünneplésének és örömének is 1848 manifesztálásával tud legmegfelelőbb kifejezést 36 Erdész Ádám: Ünnep és politika : Március 15-i ünnepek a dualizmus korában egy alföldi városban. In: A hétköznapok historikuma. Szerk. DusnokiDraskovich József és Erdész Ádám. Gyula, 1997. 109-144.
