Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A névnapi torta

ismét ott állt a majdnem üres dobozzal a báró előtt. (Hogy miért morogtak egyesek, a helyett, hogy a többiekkel együtt örültek volna? Hát azért, mert igazságtalannak tartották, hogy a legrosszabb kapja közülük a legtöbb cukrot. Ez máskor fordítva szokott történni!) Amikor a báró átvette a csaknem üres dobozt, megkérdezte a munka hevétől és örömétől' kipirult gyermeket: - No, Miska fiam, túdod-e, miért kaptál te több szem cukrot, mint a többiek? -Igen, tudom. Azért, mertén vagyok a legrosszabb gyerek egész Máriafalván, felelte csaknem hadarva, kétes büszkeséggel Miska. - No nem, kisfiam, hanem az egyik szemet azért, mert nekem segítettél a kiosztásnál, a másikat pedig azért, hogy az eddiginél nagyobb erőd legyen jónak lenni! Egy barackot nyomott a megszeppent gyerek fejére, majd elégedetten végigsétált a mosolygó gyerekek asztalai előtt, mintegy jelt adva a felnőtteknek, hogy kezdhetik a gyermekek megvendégelését. Bezzeg, nem kellett biztatni a sok apróságot, hogy egyenek már, ettek azok maguktól, biztatás nélkül is olyan gyorsan, olyan jóízűen a habos, krémes tésztákból, hogy külön élvezet volt nézni őket. (Az előbb még morgolódó gyermekek is megnyugodtak, mert így már igazságosnak találták ők is a báró döntését.) A gyermekek után a felnőttek következtek. Sorra jöttek a gratulációk, a meleg kézfogások, a merészebb leányoktól a kipirult arcra nyomott puszik is. Utoljára Ilus, a napközi vezetője maradt, aki nemcsak a maga nevében, hanem a máriafalviak nevében is mondta a jókívánságait, s közben egy fürge, fiatal édesanya átadta a máriafalvi kiskertekből szedett virágokból készített csokrot. Bár sok-sok virágcsokor díszelgett az asztalokon, amelyeket a lányok főként a Virágos Kató boltjából hoztak, azünnepelt közülük mégis ezt látta a legszebbnek, mert ennek minden szála a szegények szeretetéből nőtt. Az ünneplés után elkezdődött az ünnepi uzsonna. Minden lány a maga legfinomabb süteményét, tortáját kínálta. Szegény ünnepeltnek úgy megtelt pár perc alatt tányérja a finomabbnál finomabb édességekkel, hogy alig látszott ki mögüle, pedig elég nagy darab ember volt. A hangulat egyre emelkedettebb, egyre családiasabb lett. A végén már csak az asztal közepén lévő hatalmas emeletes torta maradt érintetlenül. Úgy illett, hogy ezt az ünnepelt maga szegje meg. A gyermekek kis padjaikból tágra nyílt szemekkel figyelték, hogy mi is lesz ennek a hatalmas tortának a sorsa. (Ők ilyet életükben még soha nem láttak, nem hogy ettek volna.) Amikor a báró, a hirtelen támadt hallgató csendben rápillantott a kíváncsi gyermekekre, megállt kezében a kés, majd hirtelen odafordult kongregistáihoz: Kedves hölgyeim! - Amikor jókedvében volt, gyakran szólította így bájos kongregistáit. Van egy javaslatom! Szerezzünk ma minden ittlevőnek örömet! Osszuk el ezt a szép nagy tortát annyi részre, ahányan most itt vagyunk