Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
II. A sztálinizmus mélypontján. A beszolgáltatási rendszer 1948-1953 június
folytatásához. 1949-50 már világosan mutatta, hogy mindez együtt lehetetlen: az eredmény csakis a feltételek hiányában, de annál akarnokabb, erőltetettebb módon folytatott kollektivizálás és az aránytalan gazdaságfejlesztés lehetett és lett is. A közellátási nehézségekért nem az agrárpolitikát s az abból eredő hiányokat okolta Gerő, hanem az ellenség által előidézett "vásárlási lázt". Az erőszakolt kollektivizálásra Rákosi kongresszusi beszéde szinte utasítást is adott: mielőbb szűnjön meg az - mondta-, hogy az egyik lábunkkal a szocialista iparon, a másikkal a sok százezernyi egyéni gazdaságon állunk. Idézte Sztálin 1928-as, a kollektivizálási hadjáratot bevezető szavait: a szovjet hatalom nem támaszkodhat sokáig két különböző alapra: ha nem oldjuk meg hamar a kérdést, visszatérünk a kapitalizmusba. Rákosi ugyan figyelmeztetett az átszervezés türelmes, meggyőzésen alapuló vitelére, de aligha volt ez őszinte kívánság, amire utal kongresszusi zárszava, melyben helytelenítette, hogy pl. Túr kévén, az első "szocialista" községben volt parasztember, akit 15-20 alkalommal is felkerestek a szervezők hetente - a gyors siker érdekében. Hagyni kell őket gondolkodni "néhány hónapig" - mondta .... 19 Az életszínvonalat elemezve Gerő megemlítette, hogy a gyáriparban 1949-50 folyamán 708-ról 767 Ft-ra nőtt az átlagmunkabér (a valóságban a gyári munkások havi nettó átlagbére 656 Ft s - ezt Gerő természetesen elhallgatta - a reálbérindex 1949 - 50 viszonylatában 107% volt, ami, figyelmbe véve az erőteljes minőségrontást a fogyasztási cikkeknél, legjobb esetben is csak stagnáló életnívót jelentett...). Ezt követően kijelentette, hogy "különösen jelentős volt" a parasztság életszínvonalának emelkedése. (A tény: míg a munkások és alkalmazottak 1938-at 100-nak vevő, minőségrontással korrigált fogyasztási árindexe 1949-ben 592, 1950-ben 646 volt, addig a parasztság hasonló indexszáma 641-ig, ill. 717-ig emelkedett. A parasztság egy főre eső reáljövedelem-indexe 1949-50 viszonylatában 102%-os volt, szemben a gyáripari munkásság fent említett 107%-os indexével. 20 Ezek után már nem is meglepő Gerő állítása, miszerint az ország iparosításának terhét döntően az ipar viseli; az állam sokkal többet adott a mezőgazdaságnak, mint amennyit visszakapott... A valóság: a mezőgazdaság 1950-ben 950 millió forintnyi beruházásban részesült, míg az ipar összesen 3.681 milliós összeggel növelhette kapacitását. 21 Ugyanakkor a mezőgazdaság egyedül búzából és rozsból 8.719.100, ill. 3.696.600 q-t adott át a népgazdaságnak, ami összegszerűen, a mezőgazdaság szempontjából előnytelenül kalkulált termelői árral számolva is együttesen 920 millió Ft-ot tett ki. Vegyük még hozzá az 1950-ben állami készletbe került 2.148.900 q kukoricát 193 milliós értékkel, s már 1.110 milliónál járunk, 22 s hol van még a bor-, állat-, hús-, zsírbeszolgáltatás, ill. az állami felvásárlás adasora!? Mindez korántsem zavarta Gerőt a következők kijelentésében: "... bár érthető, hogy államunk komoly áldozatot hoz a mezőgazdaság fejlesztése érdekében és fog hozni a jövőben is, mégsem lehet helyesnek és igazságosnak 19. SzN 1951. febr. 26., márc. 3. 20. Vö. Stat. Évk. 1949 - 55. 296.-; Áralakulás... 70.21. Stat. Évk. 1949 - 55. 46. 22. Az adatokhoz ld.: Adattár II. 308.-; uo. IV. 290.- A beszolgáltatási és felvásárlási adatokhoz, termelői árakhoz ld.: uo. Adattár IV. 23.-; 271.-
