Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)

III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig

már nem jutott idő, ezt is elmosta a politikai, hatalmi harc. Időnként még előelőbukkant a kérdés - így Erdei Ferenc 1947 márciusában az új közigazgatás szükségességét fejtegette a parlamentben, igényelve az érdekképviseletek és szövetkezeti szervek nagyobb szerepét.

220 A Szabad Nép 1947 szeptemberében tette szóvá a pazarló igazgatást, a felesleges hivatalokat, a túlzott centralizációt.

221 (A kommunisták persze - ezt 1948 - 49 gyorsan megmutatta - csak addig ellenezték a centralizációt, amíg nem voltak a halalom kizárólagos birtokosai...) A közigazgatás, ill. annak egyszerűsítése ezt követően már csak a pártegyesítés után, az MDP egyeduralma idején, a tanácsok megszervezésének szakaszában került ismét előtérbe. A Népgazdasági Tanács ( = gazdasági minisztertanács) 1950 márciusának elején foglalkozott az igazgatási szervek folytonos létszámnövekedésével, a bürokratizálódás veszélyével. Ismét - mint már korábban annyiszor - megállapítást nyert, hogy az egyes tárcák számos nem elvi ügyet is intéznek, az ügyintézésbe pedig sok, az üggyel érdemben nem is foglalkozó fórum kapcsolódik be, nő a formális "ügyintézés" gyakorlata. A Népgazdasági Tanács bizottságot küldött ki a minisztériumok munkájának egyszerűsítésére és koordinálására; e bizottság feladatul kapta a tanácsrendszer kiépítésének támogatását, segítését is.

222 A tanács júniusban már a racionalizálás irányelveit tárgyalta. Ennek során rámutattak, hogy a tárcák az alsófokú szervek gyengeségére hivatkozva nem adják le a hatásköröket oda, ahol az ügyeket célszerűbben lehetne intézni. A tanács utasította a minisztereket a decentralizációra, a közép- és alsófokú igazgatás megerősítésére. Ugyanakkor, szöges ellentétben a hangoztatott decentralizációs igénnyel, a tanács - felülről - uniformizálta a tárcák szervezetét: az addigi elnöki osztályok helyett minisztériumi titkárságok alakultak. A funkcionális főosztályok már érzékelhető elburjánzása és túlzott hatalma ellenében pedig a Tanács elrendelte, hogy vállalatokkal a funkcionális részlegek közvetlen kapcsolatban nem állhatnak ("általában"), s ennek alsóbb szinteken is így kellett - elvileg - lenni. Az akkori napi közigazgatási működés mikéntjét jelzi, hogy a tanács szükségesnek látta utasításba adni: rendelkezést küldeni csak az illető szerv vezetőjéhez lehet, azaz a vezetőket nem lehet megkerülni; alsófokú szervnek adott utasítás esetén a középirányító hatóság hasonlóan nem hagyható ki; a szakminiszterek ugyan közvetlenül is érintkezhetnek pl. a megyei tanács szakosztályaival, de "elvi fontosságú" ügyeknél a vb-n keresztül kell ezt tenniük... A tanács végül figyelmeztetett arra: a racionalizálás ne legyen kampányfeladat, hanem hassa át folyamatosan az államigazgatási munkát.

223 Márpedig a racionalizálás bizony csak időnként elő-előrángatott, igazán végig soha nem gondolt és egy-egy részkérdésen túl végre nem hajtott törekvés maradt a Rákosi-korban. Érdemi decentralizációról szó sem lehetett - a deklarációk sora ellenére -, hiszen a bolsevik diktatúra fő jellemzője a szűk klikk uralma. A csak magában bízó, mindenről értesülni akaró vezérkar számára elfogadhatatlan volt az 220. Ngy. N. VI. 484. 221. SzN 1947. szept. 27. 222. 121/9/1950. NT - NT HT 1950. 94. (márc. 2.) 223. 376/21/1950. NT sz. h. - NT HT 262. (jún. 29.)