Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

V. A DEMOGRÁFIAI KUTATÁSOK FŐBB FORRÁSAIRÓL

lázatokban havi bontásban gyűjtöttük ki minden évben, majd a havi adatokat később összesítettük évenként. Az ún. tömegadatokat célszerű tehát eleve segédtáblázatokban összevonni, míg a specifikus adatokat (ikerszületés, a szülő, vagy a házasságot kötő különleges társadalmi állása, a házastárs származási helye különleges halálokok, járványok áldozatai, háborúk elesettjei stb.) cédulákon praktikus kigyűjteni, hiszen a cédulák információinak különféle szempontú csoportosítására a későbbiekben szükségünk van. Teljesen egyértelmű receptet adni természetesen nem tudunk, minden kutató egyedi munkamódszere helytálló, ha gazdaságos, pontos, viszonylag gyors és egyértelmű adatsorok kigyűjtését eredményezi. Az adatok kigyűjtésének néhány technikai problémájára csak utalni tudunk. Dátumbeli bizonytalanságok: főleg a kezdeti években csak az évet tüntetik fel, azon belül a hónapot, napot nem, ami miatt a népmozgalom szezonalitása meghatározhatatlan. Előfordul olyan eset is, hogy a bejegyzések nem különülnek el egymástól jól észrevehetően, így több év adatai kerülhetnek egy helyütt számbavételre. Valamennyi bejegyzés információinak egyedi kigyűjtése: főleg a kezdeti időben az annales típusú bejegyzések esetében nem célszerű egy bejegyzést csak egynek számolni mechanikusan, mert például az ikerszülések esetében egy.helyről két, vagy három adatot kell kiemelni. Korabeli sorszámozás: nem mindig megbízható, mert utólagos betoldások stb. miatt csúszhat. Az anyakönyvi adatok forráskritikai problémái közül itt csak a halotti anyakönyvekről szólunk. Mint említettük, a halálozás regisztrálása (elsősorban a protestáns anyakönyvezési gyakorlatban) csak a XVIII. század második felében jelenik meg, és a halotti anyakönyvek bejegyzései nem tartalmazzák az adott évben elhaltak teljes számát. Okát a protestáns temetési és anyakönyvezési gyakorlatban kell keresnünk. A falu módosabb gazdáit és családtagjait, a gyermekek kivételével a lelkész temette el, prédikációval, míg a szegényebb népelemeket, és a gyermekeket a tanító, csupán énekszóval. A lelkész az általa eltemetettekről vezette a halotti anyakönyvet, míg a tanító az énekszós temetésekről külön, az iskolában őrzött halotti anyakönyvet vezetett. E gyakorlatnak Gyoma esetében megvannak az írásos bizonyítékai is, mert a tanító által vezetett anyakönyv később a paróchiára ke-