Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

I. AZ 1848 ELŐTTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAKFORRÁSAIRÓL

jes felfelé ívelése igazában a kései feudalizmus időszakában figyelhető meg. Ennek a folyamatnak kísérő jelensége az, hogy egymás mellett pénzfajták sokaságát tartottak forgalomban, a hazaiak mellett külföldi eredetűeket is szép számban. A hiteleket az egyének is gyakran különböző pénznemekben vették fel s ezek tényleges értékének a számbavétele még egy időpontban is, nemhogy több időbeli metszetben, áthághatatlan akadályokat emel a kutatás elé. Tegyük hozzá, hogy ez nemcsak a hitelélet kutatójának, hanem a gazdaságtörténetírás egészének gondot okoz. Sürgető feladat lenne tehát, s ez a kívánalom nem most fogalmazódik meg először, a magyar pénztörténet munkacsoport által való feldolgozása. Ennek hiányában a pénztörténeti kérdésekhez, ha összegszerű feldolgozásról van szó, a kutató bizonytalan érzésekkel közelíthet. Magam a fentebb felsorolt - és még sokkal több nem említett buktató ellenére kísérletet tettem a debreceni polgárság hiteléletének feudalizmuskori feltárására. Ennek főbb eredményei a következők. A hitelélet ebben a városban forrásszerűen a XVI. századtól követhető nyomon. A reformáció -elsősorban Mélius tanítása- sokat segített a gazdálkodási eszménykép tágításában: a mezőgazdasági és ipari termelés mellett a pénzből eredő hasznot is 9 a tisztes polgári vagyonszerzés eszközévé avatta. Hiteleket a polgárok számára a XVI-XVII. században kizárólag egyes cívisek kínálgattak. A következő két évszázadban aztán -a tényleges pénzintézetek megszületése előtt- a hitelélet már egyházi és városi, tehát intézményi pénzekből is táplálkozott. Debrecenben a Református Kollégium *° és a Piarista Rendház** bonyolított le jelen12 tős hitelforgalmat. A város több pénztára: az Árvapénztár, a Tüzikassza* ugyancsak folyósított a polgárok számára hitelösszegeket . Az egyháziak ilyen irányú tevékenységét semmiképpen sem tekinthetjük speciális debreceni szokásnak. Ebből a szempontból elég, ha csupán a környékből a váradi püspök és káptalan, valamint az egri érsek kiterjedt tőkekihelyezéseire utalunk, amelyeket Debre14 cen városa is igen gyakran igénybe vett. A magyarázat egyszerű: a különböző csatornákon befolyt pénzfelesleg tőkévé izmosodott és időszakos kihelyezéssel jól kamatozott. A XVI. századi nagy felekezeti átrendeződés után jól érzékelhető ugyanis, hogy