Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)
Arcvonások, portrék, karakterek - Szendiné Orvos Erzsébet: "Levéltárosok arcképcsarnoka"
Szendiné Orvos Erzsébet „Levéltárosok arcképcsarnoka” Erdész Ádám 60. születésnapja tiszteletére... Amikor felkérést kaptam arra, hogy írjak a levéltár-igazgató kollégám, Erdész Ádám 60. születésnapja tiszteletére összeállítandó kötetbe, egyből arra gondoltam, hogy ha nálunk dolgozna, tablója előbb-utóbb helyet kapna a Levéltárosok arcképcsarnoka című tárlatunkban. A kiállítást 2013-ban készítettük, és a 40. „Levéltári Napok” rendezvényén mutattuk be, ahol intézményünk múltjával, neves szereplőivel foglalkoztunk. A konferencián elhangzott előadások ezt követően meg is jelentek a jubileumi, ünnepi külsőbe öltöztetett évkönyvünkben. A kiállítás és az évkönyv felépítésének vezérfonalát az időrend adta, jeles levéltárosokkal ismertetve meg bennünket. Levéltárunk különböző korszakaiban éltek, nagyon eltérő egyéniségek voltak, de egy dologban különösen hasonlítottak: életük összefonódott a levéltárral, az itt őrzött iratokkal. Nagy tudású, művelt, sok nyelven beszélő és a külföldi levéltári gyakorlatot ismerő szakemberek voltak. A levéltárban eltöltött évtizedeik nem múltak el nyomtalanul. Ők fektették le az alapjait a mai levéltári rendszernek. A rendbe szedett és segédletekkel ellátott iratok alapján jelentős monográfiákat készítettek, hiszen valamennyien történész-levéltárosok voltak. Idejükben a levéltár egyfajta szellemi központnak számított, ahová Iványi Béla, Szabó István, Lükő Gábor, Karácsony Sándor, Fekete Lajos, Tóth Endre, de még Móricz Zsigmond és Medgyessy Ferenc is szívesen ellátogatott. Többen közülük művészi tehetséggel is rendelkeztek: jeleskedtek a versírásban, műfordításban, grafikában, fametszetek készítésében. Ez a szinte polihisztori sokoldalúság azonban minden esetben erős rendszeralkotó készséggel párosult. Komoly, tudós emberek voltak, köztisztviselők, de volt humorérzékük is. Igazán a régi iratok között érezték magukat a legjobban. Mata János némi iróniával így ír erről: „...mikor belém csap valami sokszor a levéltárban, piszkál, hogy valami nem úgy esett meg, ahogy megírták históriának; fogom a kúcsot, beballagok, jól beszívom a finom 50-60 éves porocskát, és meglelem félig, hogy kb. nekem lesz igazam, egészen megkótyagosodva vájkálom tovább a dokumentumokat, és akkor sürgősen kihívnak, elő kell keresnem pl. a tornyostanyai árnyékszék vagy a Déri úti nyilvános illemhely építésére vonatkozó vállalati szerződést, hogy a Műszaki Ügyosztály utólag is beleüthesse az orrát.” A történelem nehéz időszakaiban is megtalálták helyüket, a háborús és az azt követő zavaros időszakokban gondoskodtak az iratok megmentéséről. Végsőkig ragaszkodtak hitvallásukhoz, melyet legszebben talán Komoróczy György levéltár-igazgató fogalmazott meg 1979-ben: „Csodálatos annak az érzése, amikor egy-egy iratképző szerv anyagának rendezett állapota fölött boldogan felsóhajtunk: most eggyel több a kutatható irategyüttes. És ha ehhez még a feldolgozás vágya is hozzájárul, akkor megvalósul a történész-levéltáros szép eszméje: úgy írni meg a források alapján egy-egy témát, ahogyan az megtörtént, minden előzetesen megfogalmazott elfogultság nélkül. A tacitusi »sine ira et studio« szerint: harag és részrehajlás nélkül.” 195
