Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” - Gyula 1566-ban. A Gyulai vár 1566-os ostroma 450. évforduójának emlékére 2016. május 27-én tartott tudományos konferencia előadásai (Gyula, 2016)
Kelenik József: Adatok a kanizsai erőd építésének történetéhez (1577-1582)
98 „A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐOSZLOPA”- GYULA 1566-BAN KELENIK JÓZSEF Adatok a kanizsai erőd építésének történetéhez (1577-1582) A z oszmán terjeszkedés Mohács után, áttörve és megszállva a határokat addig védelmező végvárvonalat, az ország belsejében már csak elvétve talált tartós küzdelemre felkészült, megfelelő számú helyőrséggel rendelkező, ágyúkkal, tűzfegyverekkel kellőképpen felszerelt várakat. A legsúlyosabb hiány a védelem lelkét jelentő emberi tényezőben mutatkozott. Kevés volt a várharcban gyakorlott katona, a védelem irányítására felkészült vezető, az ágyúhoz értő tűzmester, az erődépítésben jártas mesterember. A megmaradt erősségeknek ráadásul egy olyan, harcra, hódításra „tervezett”, erős központi irányítással rendelkező katonaállammal kellett szembeszállniuk, amely sikeres ostromok százainak tapasztalatával rendelkezett. A védekezés így akkor is igen hátrányos helyzetből indult volna, ha az ország maradék gazdasági, katonai erejét az 1530-1540- es években nem emészti fel a polgárháború. A török elleni védelmi létesítmények kiépítése így eleinte meglehetősen szervezetlenül, a helyi, regionális tapasztalatokra támaszkodva kezdődött meg. Az államhatalom megerősödéséig, a központi katonai igazgatás kialakításáig, a védekezés minden régióban a helyi építési tapasztalatokra és gyakorlatra támaszkodva folyt. Az erődítések hevenyészettek, rögtönzöttek voltak. A stratégiai szempontból jelentéktelen, de a terjeszkedés útjába eső, gazdasági, igazgatási, családi központként szolgáló régi, középkori várakat, kastélyokat, tornyokat, udvarházakat, templomokat, kolostorokat igyekeztek a rendelkezésre álló eszközökkel védhetővé tenni. Az építkezések kivitelezésénél jobbára csak a lakosság munkaerejére és szakértelmére lehetett számítani. így természetes, hogy az erődítési munkáknál a mindennapi életben használt, évszázados hagyományokkal bíró építési technikák szerkezeti megoldásait alkalmazták. Már csak azért sem lehetett ez másképp, mert a kővel ellentétben faanyag a 16. században még csaknem mindenhol bőséggel állt rendelkezésre. A kitermeléséhez, szállításához és megmunkálásához szükséges eszközök pedig minden paraszti háztartásban ott voltak. Ráadásul alig húsz évvel Mohács után már látszott, hogy a rohamléptekben fejlődő tüzérségnek a döngölt föld jobban és tovább ellenáll, mint a kőfalak. Az országban ezerszámra emelt malmok, a halastavak gátjainak ké-
