Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” - Gyula 1566-ban. A Gyulai vár 1566-os ostroma 450. évforduójának emlékére 2016. május 27-én tartott tudományos konferencia előadásai (Gyula, 2016)
Hóvári János: Szulejmán szultán 1566. évi hadjáratának indítékai: magyar-török helyzetkép a 16. század közepén
8 „A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐOSZLOPA”- GYULA 1566-BAN való együttműködésben. Gyulafehérvárott mindig megvolt az óvatosságra, sőt a pálfordulásra való törekvés is, de ezeket a külső és belső kényszerek gyakran keresztülhúzták. Sok tekintetben igaz az, hogy a magyarság mindkét világa kívülről meghatározott kényszerpályán mozgott. De azt is be kell vallani, hogy a két orientáció, ha érdekében állt, nem habozott nyugati (német zsoldosok) vagy keleti (török katonák) külső erőket egymás ellen bevetni és rettenetes testvérharcot folytatni vagy azzal taktikázni. Az ország középső része közvetlen oszmán uralom alatt állt. Az ott élő magyarok sorsáról felettük döntöttek, de a magukra maradásukban olyan remek mezővárosi vagy falusi önigazgatási modelleket alakítottak ki, részben a kálvinista presbiterianizmusra alapozottan, amelyek a török kor után is időtállóak maradtak. A magyar történeti szakirodalomban leghatározottabban Fodor Pál mutatott rá arra, hogy a magyarság nyugati és keleti orientációra való szétszakítása, s annak a 18. század elejéig való fenntartása az oszmán diplomáciához köthető. Ezt a politikát Szulejmán szultán tanácsadói dolgozták ki, s ha kellett, ügyesen hozzáigazították a kor kihívásaihoz. A szultáni döntéshozók előtt, meghatározó szövetségesük, Szapolyai János halálakor (1540) nyilvánvaló lett, hogy nincs katonai-pénzügyi erejük az egész Magyarországot elfoglalni s uralmukat itt tartósan fenntartani. Ekkor döntöttek a megosztás mellett. Az ország középső részét, s benne Budát, mint előretolt erős és szimbolikus politikai és civilizációs kisugárzással is rendelkező stratégiai helyőrséget, 1541. augusztus 29-én elfoglalták és a Dunára alapozottan egyre szélesedő hódoltságot alakítottak ki. Belátták, hogy Nyugat- és Északnyugat-Magyarországot a Habsburg-ház, valamint a vele határos osztrák tartományok, valamint a morvák, keményen védik, s ez legfeljebb csak úgy kerülhetne kezükbe, ha Bécset is bevennék. A csecsemő János Zsigmond kelet-magyarországi királysága (melyet csak később neveztek el Erdélyi Fejedelemségnek) már nemcsak azért volt fontos Isztambulban, hogy átmentődjék a szapolyaista politikai örökség, hanem azért is, hogy a török szultánoknak legyen egy olyan vazallus vagy segítő (diplomatikusan: együttműködő) államuk a Kárpát-medencében, mint a német-római császároknak a királyi Magyarország. S az új helyzetnek fontos sztambuli alaptétele volt, hogy a gyulafehérvári udvar legyen rászorulva a Topkapi Szerájra, miként Pozsony sem tudott, főleg a török háborúk idején, életképes lenni a bécsi Hofburg nélkül. Ha pedig az Erdélyi Fejedelemség - idézhetjük a sztambuli „irányelveket” - megfeledkezik a Kárpát-medencei status quóban betöltendő szerepéről, a budai és a temesvári pasák hadaival, valamint a havasalföldi és a moldvai vajdák katonáival, erre emlékeztetni lehet. Egyébként Bécs is, ha tehette, hol óvatosan, hol durván, lecsapott a királyi Magyarország strukturált rendi világára és
