Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” - Gyula 1566-ban. A Gyulai vár 1566-os ostroma 450. évforduójának emlékére 2016. május 27-én tartott tudományos konferencia előadásai (Gyula, 2016)
Kelenik József: Adatok a kanizsai erőd építésének történetéhez (1577-1582)
102 ,A KERESZTÉNYSÉG VÉDŐOSZLOPA”- GYULA 1566-BAN képes volt ellenállni. Ideig-óráig. Mivel a függőleges oszlopok közé készített fonatot a kor Európájában - ahol ehhez a megfelelő építőanyag rendelkezésre állt - mindenhol ismerték, és használták, a Magyarországon gyakori, kétsoros, és földdel kitöltött palánktípust nevezték a kor utazói és nem hungarus elbeszélői „magyar módra” épült palánknak. Ennek kivitelezési módja attól függött, hogy az építtetők az elkészült erősségnek milyen funkciót szántak. Ha a megerődített hely feladata nem volt több, mint a Magyar Királyságot megszálló, helyi oszmán erőkkel való harc, akkor hosszú ideig tartó, nagy rombolóerejű, mérnöki módszerességgel vezetett ágyútűzre nem kellett felkészülni. Ebben az esetben elegendő volt, ha a külső palánkfasortól 1-1,2 méternyi távolságban - a korábbiakban leírtakkal megegyező módon - felállítottak egy második palánksort. Ezek felső síkja, teteje 1,3-1,5 méterrel alacsonyabban volt, mint a külsőé. A kisebb magasság, és a védettebb helyzet miatt az itt felhasznált faanyag átmérője általában elmaradt a külső sorétól. A palánkfák egymástól mért távolsága is nagyobb volt, mint a törzsátmérő kétszerese. Amint a két palánkfasort bedöngölték az alapárokba, mindkettőnél megkezdődött a fonat elkészítése. Ez kívül, a palánkfák felső végétől lefelé számítva 160-165 centiméternél, belül, a felülről számított kb. 30 centiméternél ért véget. Ebbe a magasságba kerültek ugyanis elhelyezésre a palánk stabilitását biztosító keresztkötések. Mivel a magas, a talaj- szint fölé 4-4,5 méterrel felnyúló törzsek számára a beásás a nagyobb erőhatásokkal szemben nem biztosított kellő erejű rögzítést, máshogy is gondoskodni kellett a törzsek stabilitásáról. A külső palánkfák tetejétől lefelé számított 160-165-170 centiméterre, belül, egy vékonyabb fatörzset, gerendát, félgömbfát stb. rögzítettek horizontális irányban. Ennek segítségével minden egyes felmenő törzset - akadályozva oldalirányú elmozdulásukat - összekötöttek egymással. Ezt a rögzítő, távtartó elemet minden egyes palánkfához odaszegezték, odakötötték, becsapolták, vagy más módon rögzítették. Egy ugyanilyen, horizontálisan futó merevítő került a belső palánkfák szemközti oldalára is. Ez lehetett a másikkal azonos magasságban, de - főleg, ha az ács- vagy molnármester tapasztaltabb volt- alacsonyabban is. A két horizontális, egymással párhuzamosan futó merevítőt aztán- legalább kétméterenként - egymással is összekötötték. így az egyes - önmagukban állva kiegyensúlyozatlan - palánkfákból viszonylag szilárd, öntartó ácsszerkezet jött létre. A kötések elkészülte után, a várudvar felőli alacsonyabb oldalról megkezdődött a két megfont palánksor közötti tér földdel való feltöltése. Minden 25-30 centiméternyi földréteg belapátolása után erőteljes döngölés, tömörítés, majd - szintén e célból - alapos locsolás következett. Amint a töltés elérte a megfelelő magasságot, kívül-belül
